Egy ideje nem írtam, és sajnos nem is sokkal többet futottam, bár azért a március ennek ellenére nem sikerült rosszul. Megvan az okom erre is, mert több mint két év körömreszelés után hamarosan megnyílik a saját szépségszalonom, ahol csak manikűr, pedikűr és szempilla-hosszabbítás lesz a profil, általam kivitelezve, remélhetőleg a vendégeim további megelégedésére. Örülünk, Vincent! :-D Ma a padló gyökérkefével való felsikálása volt a program, és délutánra úgy éreztem magam, mintha egy curling-maratont nyomtam volna, még a plafonról is izzadtság folyt. Aztán délután hazamentem és azt hiszem szuper döntést hoztam, amikor elkezdtem magamra cibálni az edzőcuccot. Este aztán elég érdekes élményben volt részem...

Volt egy lány a futós csoportban, aki egy jellemző mentalitást, beállítottságot képviselt (személyeskedés kizárva, tényleg magáról a jelenségről fogok írni), és igazából nem tudtam eldönteni, hogy miért is csatlakozott. Alapból azt hiszem, azt feltételezem, hogy aki velünk van, ugyanúgy gondolkodik, motivációt, bátorítást, társaságot, edzőtársakat, barátokat, haverokat, egy szóval valamit keres. Többször találkoztam már olyanokkal mindenfelé, akik kifogást, alibit kerestek, bármilyen területen. Rájuk szoktam azt mondani, hogy fejben még nincsenek ott. Nem döntötték el, hogy ezt akarják, csak tudják, hogy akarniuk kellene (végül is, ez is egy fokozat), ezért beszélnek róla, de közben kifogásokat keresnek. Rohadtul sajnálják magukat, mélyen szenvednek, néha érzelmileg kicsit megzsarolnak, hogy az ember foglalkozzon velük, aztán sértődötten elvonulnak, mert megkapták a foglalkozást, de az mégsem olyan volt, mint amire számítottak.

Végül is, lehet szépíteni a dolgokat: elég lesz napi húsz perc valami kis testmozgás, és ha mindennap alibizel egy kicsit, akkor egy hét alatt ledobsz húsz kilót, de nyugodtan tömd magadba a fehér kenyeret továbbra is, nem, dehogyis nehéz, elég a friss levegőn tartózkodni, a zsír a melegben leolvad, ha eleget napozol. Ilyenkor egyébként mindig viaskodok belül, mert a sportolói múltammal tökéletesen átérzem, hogy milyen a nulláról kezdeni és újrakezdeni. Pontosan tudom, hogy mekkora különbség van az alibi és a kemény edzés között - utóbbival nem arra gondolok, amikor végigküzdöm magam a szigeten (bár ez magamhoz képest most kemény), hanem amikor sírok a tehetetlen dühtől, mert az erőnléti edzés végén egyszerűen nem megy a századik felülés a száz hát és a száz négyütemű fekvőtámasz után, de az edző ott üvölt a fejem fölött, és azért valahogy csak sikerül, és kívül-belül zokogok. Régen, de volt ilyen is.

Pontosan átérzem, hogy milyen érzés a nulláról egyszer csak elkezdeni csinálni valamit, és ilyenkor az ember hirtelen rádöbben, hogy amikor azt gondolta magáról, hogy még nem túl kövér, akkor már nem volt képes lehajolni és bekötni a cipőjét, vagy futni a busz után, esetleg gyalog felmenni a negyedikre, vagy páros lábbal elszakadni a földtől. Az első edzés olyan, mintha valaki egy Kamaz-alvázzal baszarintana képen, a füledbe üvöltve, hogy helló, te szerencsétlen idióta, eddig mi a rossebet gondoltál?! Ekkor az ember többnyire lila fejjel zihál és teljes bőrfelületén izzad, ami ciki, mert legszívesebben ugyanott is lélegezne, mert tüdővel már nem megy.

Aztán miután hazament az első edzésről, a fürdőszobában gondosan nem nézve a tükörbe, lefejti magáról az átizzadt cuccát és a zuhany alatt már szarul van, mert a valóság orrba gyűrte, és pontosan tudja, hogy legközelebb egy egész kifogás hegyet fog gyártani, hogy miért nem megy edzeni, hogy miért nem jók a sporttársak által, segítő szándékkal javasolt ötletek és praktikus tanácsok arra, hogy hogyan érdemes kezdeni. Vagyis rádöbben, hogy rohadt sok meló lesz abban, hogy zihálás nélkül menjen az egyórás edzés (nem, az edzés sohasem lesz könnyű, mert amikor könnyű, akkor az csak alibi, lötyögés). Nekem az edzés mindig valamilyen cél eléréséről szólt, ezt tudat alatt nagyon jól belénk nevelték, nem azért jártunk le hetente kétszer-háromszor másfél órára, és nyaranta két hétre edzőtáborba, hogy jól aludjunk éjjel. Volt bajnokság, meg tétmeccsek, és ment a matekozás állandóan, hogy ha a hétvégi ellenfelet megverjük, akkor kit kell még megverni, hogy majdnem ott legyünk, ahol lenni szeretnénk.

Ezért értem, ha még nincs meg a cél, mert ilyenkor semmit sem érnek a segítő, támogató szavak, mert célt nem tudunk adni. Ezt mindenkinek saját magának kell megkeresni. Lehet egy apró lépés, például az első edzés, vagy a második, vagy a nyolc edzés egy hónapban, vagy minden másnap. Lehet cél megszabadulni tíz, húsz, ötven kilótól, de nem egyszerre, hanem szépen lassan. És aki lustul, vagy alibizik, de közben azért csinálja, ugyanúgy megkapja a motiváció adagját, ha éppen elgyengül, mint az a sporttárs az óva intést, aki túl sokat akar, túl gyorsan, amivel inkább árt, mint használ magának (érted, ők már tudják, mert csinálják, nem a levegőbe, hanem tapasztalatból beszélnek). Rajta múlik, hogy mihez kezd magával és a motivációval, belekapaszkodik, vagy inkább kitilt, töröl, és továbbra is tagad. 

Voltam én is céltalan, elveszett, alibigyártó, fejben nem ott lévő önsajnáló. Pontosan tudom milyen, és messziről megismerem...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.