Meleg van, mindenki erről panaszkodik. Fejben nem vagyok hajlandó felfogni, de a tegnapi "futás" után kénytelen voltam rájönni, bár beépített makacsságomnak köszönhetően el még nem fogadtam, hogy engem is kicsinál a kánikula.

A hétfői rendszeres margitszigeti edzésen ismét a gyaloglókat kísértem Dávid utasításai alapján. Már tegnap kitaláltam, hogy ha nem futok, vagyis jönnek a gyaloglók, akkor edzés után hazafutok. 5 km, pont jó edzésnek, és mivel reggel autó nélkül vágtam neki a napnak, még haza is jutok.

Miután gyalogoltunk Kittivel és Orsival 3,6 kilométert, jöhetett egy kis erősítés, majd utána mindenki ment a dolgára. Gyorsan visszamentem a szalonba, bekevertem az izót, ettem egy banánt, bedobáltam a fontosabb cuccaimat az ivózsákos hátizsákomba, miközben arra koncentráltam, hogy "csak" 5 kilométer és már otthon is vagyok. Végigpörgettem az útvonalat, aztán elindítottam a zenét és hajrá.

Még hazafutós szelfit is készítettem a nyomi kis sapkás fejemről

Persze, akármennyire is koncentrálok, az elejét mindig elfutom. Nem tudom, hogy milyen jó módszer létezik ez ellen, de jó volna gyorsan megtanulni. A Runkeeper hangját már régen kikapcsoltam, de ha lenne olyan funkció benne, hogy az első 250 méteren folyamatosan csesztessen, hogy lassítsak, komolyan bekapcsolnám. Beállíthatnám, hogy folyamatosan mondja az átlagot, de 250 méter a legrövidebb táv, ami után hajlandó megszólalni, majd utána minden 250. méter után újra dumálna. Tudom, hogy on-demand funkció is van, de ehhez babrálni kell a telefont, és pontosan azt nem akarom, hogy ezzel foglalkozzak futás közben. Jó volna inkább megtanulni, hogy mi az a tempó, amit érzésre produkálnom kell ahhoz, hogy ne fussam el.

Ha kicsit gyorsabban futok, mint ahogy tudok, jóval könnyebb... az első kilométerig. Sokkal kényelmesebb nagyobb tempót futni, valahogy visz a lábam, a karom, de ha lassulnom kell, egyszerűen szétesek, és fárasztó lötyögés lesz belőle. Viszont a nagyobb tempót (nem röhög, ez 8 perces ezreket jelent), szóval a hozzám képest nagyobb tempót egyszerűen még nem bírom 5 kilométeren át. Ettől egyébként nagyon el is szomorodtam, mert a Coca-Colán pont ez volt a cél, és igen intenzív, és kissé kamikáze edzéssel el is értük, de mivel utána kissé lankadt a lelkesedésem és a futások gyakorisága, jól vissza is csúsztam 9 percre. Foghatnám mindenre, motivációhiányra például, hiszen az októberi Riska minimaraton 7 kilométere még odébb van, és közben inkább úsztam, bringáztam, hétfőnként edzésen, csütörtökön pedig Jucival gyalogolok. Most ráadásul lesz csütörtökön is edzés, szóval közbe kellene valahogy beiktatni a futást. Vagy a melegre, arra, hogy szar a cipőm, vagy gyenge a térdem... de tudom, hogy nem ezeken múlik.

Szerencsére jött a Spartathlonos kihívás, amiben megfogadtam, hogy lefutok 24,6 kilométert 10 nap alatt, és közben nem eszem édességet, és mindennap eléneklek egy dalt. Az éneklés jól megy, édesség nélkül is bírom, egyszer bűnöztem egy fél protein szelettel, amiért futok majd egy büntetőkört a szigeten. A futással is haladok végül is, három szigetkör és egy 5 kilis hazafutás az egyenleg eddig.

Szóval a kilométerek gyűlnek, de a lelkesedésem lassan sodródik el, és miután tegnap hazafelé iszonyú sokat belegyalogoltam (el is neveztem a mozgásformát futálásnak=futás és gyaloglás kombinációja, mivel ez már több volt annál, mint amikor a szigeten pár tíz métert belegyalogolok), a pulzusom meg közben az egekben volt, azon gondolkodtam, hogy hogy a francba lesz ebből 7:30-as átlag 7 kilométeren át. Ilyenkor amellett, hogy eléggé elkeseredek, próbálom magam nyugtatni, de a kételkedő énem rögtön sorolja az ellenvetéseket: a Coca-Colára egy hónap alatt tíz percet javultam (de az csak 5 kilométer volt, és 8 percben kellett futni), addigra még legalább tíz kilóval könnyebb leszek (könnyű ezt mondani, összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy mi van, ha pont most jön a lehetséges megtorpanás), októberben nem lesz este tízkor is 30 fok (de most van és miért nem tudsz jobb lenni, amikor elvileg nem zavar a kánikula)... aztán lenézek a pulzusmérőre és 170-et mutat és hiába tornázok a levegővétellel, hogy egy kicsit megnyugtassam... bele kell gyalogolni.

Talán nem kellene ötvenezer fokban futni, de úgy érzem, hogy akarom, mert kell az érzés utána, hogy megcsináltam, csak valahogy azt kellene elfogadni, hogy ilyenkor ez a vergődés az én edzettségi állapotommal normális. Nehezen fogadom el a korlátaimat, azt hiszem azért, mert attól tartok, hogy annyira sikerül az elfogadás, hogy utána nem tudom átlépni őket. Volt már erre példa, ekkor jöttek az eufóriában sírós edzések, aztán a verseny, eufória, bőgés... utána meg a nagy semmi.

Szóval most próbálok a mindennapi teendőkre koncentrálni, meg a tervekre és csak futok és lesz, ami lesz. Kicsit azért duzzogok, hogy a szép új cipőmet máris vissza kellett vinni javításra, mert egy egycentis részen elengedte a varrás. Most, hogy visszavettem a régi cipőmet, már érzem, hogy mennyire jó az új, és úgy hiányzik! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.