Amikor Huták Juci tavasszal eljött hozzám pedikűrre, Gerda Éva még a pocakjában volt. Beszélgettünk sok mindenről, a régi dolgokról, merthogy évekkel ezelőtt az [origo]-nál egy szerkesztőségi irodában dolgoztunk, és persze szó esett a sportról, a futásról. Most, hogy Juci kislánya hathetes, elmentünk egy szigetkörre...

Tavaszi találkozásunkkor a jókedv és a huncutság mellett az elszántságot is láttam Juci szemében csillogni. Bevallom, nagyon jólesett, hogy elragadtatással beszélt arról, mennyire tetszik neki, ahogy beszippantott ismét a sport, én pedig nagy átéléssel meséltem az edzésekről, a versenyekről, az élményeimről. Magam is meglepődtem, hogy bőven volt mit mesélni. Abban maradtunk, hogy alig várjuk, amikor együtt hasíthatunk majd, és erre a pillanatra egészen a mai napig kellett várni.

Gyaloglópajtik bevetés előtt

Nálam, a szalonban találkoztunk és már a Margit-hídon sétáltunk, amikor Juci rám nézett és azt mondta, hogy nagyon régóta nem sétált ennyit egyhuzamban. Miközben körülöttünk futók, turisták és bringások cikáztak, eszembe jutott a régi énem. Amikor a fent említett médiumnál dolgoztam, az egész napos ülőmunkától gyakorlatilag elfelejtettem járni, kifejezetten nehezemre esett elvonszolni magam az autómig, itthon pedig elcsigázottan rogytam le a kanapéra... hogy jól bevacsorázzak. Pontosan tudtam, hogy Juci mire gondol és a távolba mutattam, az Árpád-híd felé: látod, nemsokára ott fogunk gyalogolni... nincs messze, még a buszok is látszódnak. Egy bemelegítéssel és nem sokkal később valóban ott gyalogoltunk, miközben körülöttünk még mindig futók cikáztak.

Már az első megállót terveztük egy ivókútnál, amikor egy fiú elfutva mellettünk hajrázott és a hétvégi félmaratont emlegette... Juci csodálkozva nézett rám, úgyhogy gyorsan mondtam, nem ismerem, és hogy ezt a biztatást ő kapta. Azt is pontosan tudom, hogy a meghatódottság és az eufória tehet róla, hogy gyorsan össze kellett ölelkeznünk, mert előfordul, hogy kell valaki, akit hirtelen át lehet ölelni a nagy pillanatokban...

Juci már jó úton van :-)

Azután ittunk, nyújtottunk, és elindultunk visszafelé, mint a menő arcok, a belső út... melletti járdán. Aztán meglett az 5 kili és néztük egy kicsit a szökőkutat és élveztük a nyári estét a szórakozni érkezők, a fűben heverésző fiatalok és a tébláboló turisták között. És nem volt semmi stressz, csak elégedettség és a "megcsináltam" felszabadító érzése.

Lesz folytatás, nem állunk meg többet. Nagyon örülök, hogy ott lehettem Juci első lépéseinél, hogy biztathatom, hogy mesélhetek a saját élményeimről, hogy megmutathatom, kitartó és módszeres munkával elérheti az álmát. Ma gyaloglópajtik lettünk, és egészen biztos vagyok benne, hogy egyszer futópajtik leszünk, de addig sok munka vár ránk, rengeteg "megcsináltam" érzés, élmény, biztatás idegenektől, barátoktól, családtagoktól.

Hajrá, Juci! Szuper vagy! <3

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.