Ebben a bejegyzésben rengeteg szubjektív élmény, eufória, könnyek, sok hálálkodás és még több veríték van. Csak akkor olvasd tovább, ha felkészültél mindezekre... Beszámoló a Coca-Cola Testébresztő Női Futógáláról.

Ha valami nehéz, vagy nem szeretném, de meg kell tennem, akkor csak azt ismételgetem magamnak, hogy nyugi, egyszer mindennek vége, csak éld túl és lépj tovább. Amikor a Minicittá után kissé felelőtlenül beneveztem a Coca-Cola Testébresztő Női Futógála 5 kilométeres távjára, még nem sejtettem, hogy az az élmény, amit a 3,2 kilométeren és utána átéltem, sokszorozható, és hogy ez csak a kezdet. Most megtapasztaltam, de a versenyen nem a táv miatt, már nem a szintidővel való küzdelem miatt, hanem azért, mert elindultam egy új úton, amiről nem akarok többet letérni. Már látom, hogy az életem alapjaiban változott meg, és teljesen őszintén mondom, hogy ebben semmi romantikus szépítés nincs, így ez a verseny sem a véget, inkább a folytatást jelenti.

Leírtam már egy korábbi bejegyzésben is, hogy a nevezésem felelőtlen volt, és amikor Feri elkezdett foglalkozni a futásommal, azonnal láttam, hogy nem a levegőbe beszélt. Nem csupán a súlyfeleslegem miatt volt hirtelen lépés, hanem az edzetlenségem miatt is, ami persze az elmúlt egy hónapban rengeteget változott, de optimális esetben ez egy hosszú folyamat. Még közel nem vagyok abban a kondiban, ahol leszek még több kitartó munka és veríték árán, ott, ahonnan visszafejlődtem. Mivel komolyan vettem a dolgot, Feri komolyan segített, és végül is meglett az eredménye, bár utólag belátom, hogy volt benne egy kis hazardírozás, és még ennél is több veríték és küzdelem.

Rajtolunk, rajtam a rejtőszínű pólóm - fotó a Futanetről

Még mindig reggel/délelőtt szeretek jobban futni, bár mostanra kitapasztaltam, hogy ha nem zabálok az edzéshez nem illő dolgokat nap közben, akkor a délutáni futás is rendben van. Mostanában így is kevesebbet eszek, mint szoktam, így ez a része teljesen rendben volt a verseny napjára, és úgy érzem, hogy eleget is ittam. Nagyon izzadok, ezért ez fontos része a felkészülésnek, meg kell tanulnom folyamatosan és eleget inni.

Azt sem bántam, hogy elmaradt a két hete beígért kánikula, jobb volt ez a kellemes 20 fok, még talán az esőt sem bántam, ami a 2-3. kilométer között nem igazán váratlanul, de annál hevesebben szakadni kezdett. Tényleg csak röhögtem rajta, és arra gondoltam, hogy akkor futunk, amikor jól esik. :-D Szerencsére hamar elállt...
Sajnos a tömegből és a nedves fák alól a GPS nem látott ki rendesen, ezért igencsak meglepődtem, amikor a Runkeeper az első 500 méteren 3 perces átlagot mondott a fülembe.
Aggódni kezdtem, hogy hogyan fogom nem elfutni az elejét, ha nem tudom az átlagomat, de aztán rájöttem, hogy mint olyan sok dolog, ez sem véletlen, ideje csak magamra figyelni, az utolsó két kilire ki is vettem a fülest. Feritől is ezt kaptam tanácsként az útra, hogy csak fussak, ne törődjek semmivel.

A rajt után a tömegtől nem tudtam gyorsabb lenni, miután a Zichy Mihály útról az Olof Palme sétányra fordultunk, jött az emelkedő, amit gonosz módon meg kellett kétszer is másznunk. Szerencsére futottam eleget ahhoz a ligetben, hogy ne zavarjon, és tényleg, mire kettőt gondoltam, már fent is voltam a tetején, aztán a Közlekedési Múzeum után jött egy kis lejtő, ahol lehetett lazítani és kicsit nekiereszteni. 2 kilométer környékén volt egy frissítőpont, és itt bevillant, hogy egyszer olvastam valakitől, ha frissítőpont van, akkor frissíts. Mint a profik, úgy vettem el a poharat a fiútól, aki biztató mosollyal nyújtotta felém, majd ugyanazzal a mozdulattal öntöttem is magamra a vizet. Megint tanultam valamit: vagy futsz, vagy iszol, a kettő együtt nem megy. Egy korty kedvéért tettem két lépést, majd inkább bedobtam a poharat egy kukába, hogy futhassak tovább.

A Kós Károly sétányon volt az első visszafordító, és itt már éreztem, hogy nem lesz gond, bár még előttem volt a táv nagyobbik része, boldogan pacsiztam a szembejövőkkel. Az egész verseny egyébként kiváló hangulatú volt, annyira klassz, hogy idegenek szurkoltak, a mezőnyből többen is szóltak, biztattak, gratuláltak - így tettem én is -, és ma kaptam a versenyen talán bizarrnak számító dicséretet egy lánytól, akivel a 3. kilométernél kezdtük kerülgetni egymást. Sokat belegyalogolt, ekkor utolértem, majd futott és megelőzött, majd ismét utolértem. Szóval azt mondta, hogy milyen szép a vádlim, hogy nincs rajta egy visszér sem. :-D A célban váltottunk egy pár szót a sportolói múltunkról és gratuláltunk egymásnak, majd elváltunk.

A 3. kilométertől viszonylag gyorsan teltek az események, a Dózsa György útról visszatérve a ligetbe egy csapat dobos fogadott, és nem bántam volna, ha jönnek utánam, mert annyira jó ritmust vertek, hogy abban simán befutottam volna 40 perc alatt. Az emelkedőt másodszor is megmásztam, itt Jutka már tekert mellettem egy kicsit, és biztatott, hogy mindjárt vége. De ő nem tudta, hogy én a végén még hajrázni fogok, és amikor ráfordultam ismét a Városligeti körútra és elértem a Közlekedési Múzeumot, megjelent Kriszta a befutócsomagjával a kezében és elkísért a kordonokig, miközben folyamatosan biztatott.

Egyébként ez volt életem eddigi legkönnyebb 5 kilométere, tudtam, hogy mekkora a táv, mikor kell a levegőre gyúrnom, lazítani, rövidíteni a lépésen, mikor jön emelkedő, lejtő amikor lazíthatok, és mikor kell hajráznom. Elfáradtam, de nem fájt semmim, bár az utolsó 500 méteren nem foglalkoztam a levegővel és semmivel, csak arra koncentráltam, hogy beérjek.

Befutó - fotó a Futanetről

Simának azért nem mondanám a versenyt, főleg a befutó miatt, ami után hirtelen olyan bőgési roham kapott el, hogy félre kellett állnom egy kicsit, hogy tudjak magamon uralkodni, és ne gyerekek szeme láttára zokogjam ki az elmúlt egy hónap alatt felgyülemlett és a verseny előtti feszültséget. Gyorsan írtam sms-t mindenkinek, aki aggódott értem, Ferinek is küldtem egyet azzal, hogy megcsináltam és köszönöm, bár ezt a szót lassan kezdem rongyosra koptatni. Pedig tényleg annyi mindenkinek tartozom hálával, és még közel nem tartok sehol az úton...

Egyébként úgy volt, hogy Feri végigfutja velem a távot, vagy legalábbis a végét, amikor igazán szükségem van a biztatásra és a húzásra, de dolgoznia kellett. A lányok siettek segítségemre, és végül Kriszta jött értem, köszönöm! :-) Utólag egyébként nem bánom, hogy egyedül futottam, talán Feri utasításaival úgy éreztem volna, hogy leginkább az ő érdeme az, hogy végigfutottam megállás nélkül. Így viszont őszintén azt érzem, hogy az ő iránymutatása, instrukciói, tudása, tapasztalata és motiválása hatására valóban egyedül teljesítettem a távot.

A cél a 40 perces szintidő megfutása volt, de nem ért utol a záróbusz! :-D

Lassan visszabóklásztam a többiekhez, és beigazolódott, amitől tartottam: már az első gratulációnál újra elbőgtem magam, és nagyon kellett volna valaki, akibe rendesen bele tudok kapaszkodni, mert egyedül nehezen birkóztam meg az érzéssel. Csak azt ismételgettem magamban, hogy megcsináltam, megcsináltam, és potyogtak a könnyeim. Hirtelen sikerült elengedni minden aggodalmat, feszültséget, félelmet, a felkészülés nehézségeit, az egymás utáni fokozatos edzések szenvedéseit, minden egyszerre és hirtelen nyert értelmet. Megérte minden perc, amit erre és a következő versenyekre készüléssel töltöttem és töltök majd. Megérte hajnalban felkelni és reggel futni menni, megérte este hulla fáradtan felhúzni a cipőt és menni, megérte az izomláz. Megéri nem megenni az egész tábla csokit, csak fél adagokat vacsorázni, nem betérni a mekibe, és megéri minden edzésen küzdeni valami célért, egy másodpercért, néhány méterrel többért. Az ilyen apró, de fontos dolgoktól egyszerre megtelik az ember élete emberekkel, élettel, energiával, gratulációkkal, mosolyokkal, biztatással, elismerő pillantásokkal, kedves szavakkal, amit kapok és adok, önzetlenül. Ez az egész sokkal jobb, mint az az élvezet, amit egy pillanatnyi öröm biztosít...

És most jönne a pillanat, hogy mindenkinek megköszönjem, amit tett értem (vagy ellenem) a felkészülés alatt. De nem fogom végigmondani, mert már tudják, hogy végtelenül hálás vagyok nekik, és ezt folyamatosan mondani is fogom. Szóval köszönöm! :-)

Ami ezután következik...

A következő versenyek egy darabig rövidebb távúak lesznek, és csak a motiváció, meg a jó hangulat miatt fogok benevezni. Edzésben visszatérünk az alapozáshoz és a fogyás és az erősítés lesz a fő cél, amiben egyébként eddig jól teljesítek, mert február óta 10 kilót adtam le. A másik feladat a kardio edzések beiktatása lesz, például spinning Kiss Norbert Spikival, és Jutkával megbeszéltük, hogy eljárunk úszni, így kénytelen lesz ő is megmozdítani a kis (nagy ;-) hátsóját.

A következő verseny: K&H Mozdulj! minimaraton-váltó, 3x2014 méter Mártival és Csillával egy csapatban.

A verseny távja része a 40_for_40 tervemnek, amelyben 40. születésnapomig 40 kilométert szeretnék összegyűjteni versenyeken. Amit eddig teljesítettem (a hivatalos kiírás szerinti távokkal):

Minicittá: 3,2 km
5vös5: 5 km
Tárnoki Tófutás: 2,7 km
CC Testébresztő: 5 km
Összesen: 15,9 km

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.