Az első edzés
2014.03.01. 11:12
Azt hiszem, hogy egyértelmű, ha nem lelkesedsz, sokkal nehezebb belevágni. Annak ellenére, hogy rövidebb-hosszabb kihagyással mindig sportoltam, nehéz elkezdeni valamit, majd nehéz nem feladni, amikor jönnek az első frusztrációk és csalódások. Azt hiszem, hogy ez az önmagunkkal szemben támasztott túlzó elvárások miatt van, én legalábbis folyton elégedetlen vagyok (voltam), és ha valami nem úgy ment, ahogy elképzeltem, mélységes csalódottságot éreztem. Volt egy elképzelésem arról, hogy szerintem hogyan kellene mennie, és persze nem úgy ment. De hiszen kezdőként senkinek nem úgy megy...
A lelkesedés mindig alapfeltétel (minek csinálnál olyat amit az ellenségeidnek sem kívánsz?!), ám önmagában nem segít át a kezdeti nehézségeken. Ha megtanulod kezelni ezeket a nehézségeket, akkor átsegít, és érdekes, hogy a gyaloglásom nagyon jól indult ebből a szempontból. (Általában értem, konkrétan az első edzésen majdnem kiköptem a pájslimat, többször meg kellett állnom lihegni és nyújtani, és néha láttam a tétovaságot az arra járók arcán: ez most fuldoklik, vagy így veszi a levegőt?) Talán a korom, vagy a megfontoltság (höhö) miatt közvetlenül az elején nem ütköztem olyan belső ellenállásba, ami az első néhány edzés után feladásra késztetett volna. Később, amikor nyár volt, és 50 fok a napon, én meg a szalonban pedikűröztem a nyugdíjasaimat, és semmi kedvem nem volt kimenni (nem is mentem) edzeni, átgondoltam ezt a kérdést. Arra jutottam,hogy több összetevő szerencsés együttállása kellett ahhoz, hogy egyre növekvő lelkesedéssel folytassam az edzéseket. Ezek nem fontossági sorrendben:
1. Társaság
Keress csapatot, akár virtuálisan. Ahogy korábban is említettem engem a barátnőm hívott magával, később pedig rátaláltam a DK-ra (nem, semmi politika, kattints és vigyorogj!). Mivel a barátnőm már nem jár a szigetre futni, vettem egy nagy levegőt és csatlakoztam a csapathoz. Szégyen, de a 2013 tavaszi nagy lelkesedés után a teljes nyarat kihagytam, majd néhány kósza edzés után decemberben kezdtem újra mozogni. Vissza is jött a leadott kilóim nagy része, úgyhogy ilyen kihagyást többet nem csinálunk.
Szóval a társaság nagyon jó, mert amikor éppen pokrócba csomagolva, csokival töltött csokit mártogatnál a forró csokiba, és a kedvenc sorozatodat néznéd, akkor rendszerint pont edzés van. Az a tudat
, hogy a többiek ott várnak rám, nekem részben elég motiváció, hogy felemeljem a seggemet popimat és időre megjelenjek a megbeszélt helyen. Ha kéreted magad, a futó/gyaloglópajtik gondoskodnak majd arról, hogy ne sunnyogj el egyetlen edzést sem. Mivel a motivációtok valószínűleg azonos (igen, a hozzád illő társaságot kell megtalálni), valószínűleg passzoltok majd egymáshoz, így a röhögés és a csapatszellem sem marad el. Ha földrajzilag nem megoldható az együtt edzés, a közösségen belül akkor is ott van a láthatatlan kapocs, az edzéseredmények és az élmények megosztása is motivál.
2. Motiváció
A "le kellENE fogynom" és a "mozognom kellENE" nem motiváció. Ezek viszont igen: lefogyok 50 kilót, lefutom a Minicittát (3,2 km), lefutom a Midicittát, lefutom a Budapest Maratont, vagy lefutom a szigetkört, lefutom a szigetkört kétszer... ezek motivációk, mert nincs bennük a feltételes mód és a kényszer. Ha ezeket sokszor elmondod magadnak, a tudatod részévé válnak. Számomra egyértelmű volt, hogy a korábbi feltételes módok után itt volt az ideje a tudatos módnak. :-) Persze ehhez önvizsgálat, önkritika, és minden önnel kezdődő izé kell, a többi majd jön, ha elég kitartó vagy. Mivel nem akartam már az elején kiszúrni magammal, nem választottam olyan célt, amit jó eséllyel csak három év múlva érhetek el. Nem gondolkodom még a maratonon úgy, hogy egy szigetkört nem tudok lefutni megállás nélkül. Nem egyszerre szeretném elérni az elhízott (igen, ez a BMI 42 - a legújabb mérések szerint 41,98 juhuhúúú!) kategóriából a súlyfelesleg nélküli sávot. Elfogadtam, hogy a kilókat sokkal könnyebb felszedni, mint leadni, és tudom, mert megtapasztaltam, hogy sokkal könnyebb, ha határozott céljaim vannak.
3. Szembesülés
Nincs mese, selfie kell. Csak kérlek, a kacsaszájat hagyd meg másnak. :-D Viccen kívül, én is lefotóztam magam futónak öltözve - nem, még nem mutatom meg. Amikor még a kanapéról való felállás is problémákba (és az asztalba) ütközött, nem voltam hajlandó szembesülni önmagam képével. Ez a fotózástól való beteges menekülést jelentette, és a tükör előtt szinte szemlesütve álltam. A próbafülkében történő spontán bőgés, majd az utána való duzzogás és némi kajával kompenzálás pedig rendszeres volt. Azután nálam is eljött a "jesszusom, hogy nézek ki, és úgy is érzem magam" pillanat, és ez nagyon sokat lendített előre.
Főleg az, amikor megtaláltam egy jó régi fotómat. A vicces, hogy ezen a képen 85 kg körül vagyok (inkább alatta), és mivel a magasságom 178 centi, szerintem teljesen jó az összkép. Ráadásul ez a kép egy kb. 40 kilós fogyás után készült, vagyis egyszer már megcsináltam. Most rettentő boldog lennék, ha így néznék ki, és csak tíz kilótól kellene megválni, hogy elérjem a 72 kilós versenysúlyomat. Ami egyébként majd akkor fog motiválni, ha 85 leszek. A tanulság számomra az egészből az, hogy kövérebb vagyok, mint gondoltam volna. Ha az ember nem mozog, vagyis csak azért hajol le, hogy bekösse a cipőjét, nem jön rá, hogy mennyi háj van rajta. Nekem sem esett le, csak akkor, amikor elkezdtem használni a testemet és kiderült, hogy a hasamtól nem tudok fellépni magasabb dolgokra, vagy amikor rájöttem, hogy ha leguggolok, azzal a lendülettel dőlök valamelyik oldalra, pont mint az élére állított teknősbéka.
4. Lesz***om tabletta
A vitaminok mellé napi egyet beveszek, hogy amikor cibálom magamra az alsó futónacit, és rá a téli nadrágot, amik persze mindketten pattanásig feszülnek, meg amikor leszorítom a melleimet a technikai pólóval és ráhúzom az aláöltözetet (ami fekete, mer' az slankít :-D), ne érezzem azt, hogy most inkább kedvem volna elsüllyedni, vagy zokogva bebújni az ágy alá - ha beférnék. És igen, miután felvettem a téli felsőt, amiben gyönyörűen látszódik a hasam körüli úszógumi, így, ebben a szerkóban felszállok a buszra, és nem azt nézem, hogy ki bámul, és úristen, miért bámul, biztos a hájamat nézi... hanem vagy körül se nézek, mert már fejben a szigeten vagyok, és azon gondolkodom, hogy mi a mai terv, vagy körülnézek és megállapítom, hogy mennyi embernek hiányzik a mozgás az életéből.
5. Szelekció
Ezt sok vonatkozásban átgondoltam, úgy is, mint barátok (sajnos) tekintetében, és a vélemények tekintetében is. Régen én voltam, aki bárkit, bármikor meghallgatott, aminek az lett a következménye, hogy az energiavámpírok leszívtak, az éppen segítségre szoruló "barátok" megvárták, míg segítek, majd szépen leléptek, szóval mindig negatív volt a mérleg, és magam számára mindig én voltam a legutolsó. Talán emiatt is szerencsére ma már ritka, hogy valaki visszahúzzon, hátráltasson.
Ha egy kezdő/újrakezdő sportoló, miközben a frusztrációival, a kimerültséggel, fájó testrészekkel, a lassan felépülő és folyton romba dőlő motivációjával küzd, a legnagyobb szemétség azt mondani neki, hogy "minek csinálod, te szép vagy így is", vagy "aki szeret, így is elfogad", "én így is szeretlek". Mert erre a kezdő kurvára megkönnyebbül és azt érzi majd, hogy tényleg, mi a francért izzadok itt, amikor teljesen igaza van, megyek is megiszom vele egy kávét, meg tolunk mellé valami sütit. Szerintem ez a világ legnagyobb szemétsége, mert más életével könnyű játszani, de gyanítom, hogy aki ezt mondja egy "barátjának", az nem áll majd a kórházi ágya mellett, amikor éppen az infarktusából lábadozik. Aki a facebookon megosztott edzéseredményekre kizárólag valami csípős megjegyzést, negatív kritikát képes megfogalmazni, az nem érdemli meg, hogy akár csak az ismerősöd legyen, nyugodt szívvel töröld. Egy pillanatig se furdaljon a lelkiismeret, mert ő az, aki soha nem tud majd pozitív dolgot hozzád tenni. Ha valaki kritizál, mondd neki ezt, tutira beválik: vagy gyere, és csináld velem, de ha nem akarod, és biztatni nem tudsz, akkor legalább ne hátráltass!
Itt köszönném meg mindenkinek aki pozitívan reagál, akár csak egy lájkkal, mert nagyon sokat jelent a támogatásotok és a folyamatos biztatás, amiben nap, mint nap részem van. Köszönöm! <3
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
