Ha kedd, akkor lépcsőzés, jó lesz megszokni. A mai a második lépcsős edzésem volt, és terjed a kór, mert Kriszta is eljött és amellett, hogy röhögcséltünk egy kicsit, azt mondta, hogy jól érezte magát. De nem csupán erről az edzésről szól ez a poszt, hanem a beszólásokról is.

Gyorsan megírom a benyomásaimat, mielőtt az egész elszáll. Először is, pörgök. Még mindig hihetetlen, hogy edzéssel ennyire fel tudom - szó szerint - tornázni a hangulatomat. Éljen az endorfin! Ma a hosszabb úton bringáztam munkába (7,4 km), és mivel este lépcsőző edzésre mentem, és korán indultam egy kicsit, a Városligetben megtettem két extra karikát. Nem akartam nagyon tolni neki, mert tudtam, hogy mi vár rám, és inkább tartalékoltam. Majd lesz pedal to the metal, ha nem kell fel-le rohangálni 50-60 lépcsőfokot egy órán keresztül.

Szóval arra jöttem rá, hogy mazochista vagyok. Nem, nem fáj semmi edzés közben, de beteg, vagy sem, élvezem a szenvedést, mert tudom, hogy utána mennyire állat jó érzés lesz, hogy ismét végigcsináltam egy kemény edzést (a kemény itt is relatív, majd később kifejtem, hogy miért). Ráadásul megvan az eredménye, mert a ma reggeli mérlegre állásomkor végre áttörtem az egyik felső lélektani határt, és még egy kilóval voltam kevesebb. Év eleje óta már 13 kilótól szabadultam meg!

Szóval fiúk-lányok, megéri megemelni a popsit és elkezdeni végre komolyan venni ezt az edzés dolgot, mert kínlódhattok akármilyen diétán, ha nem mozogtok, nem ér semmit az egész. Itt van hozzá egy kis motiváció...

A másik dolog, amiről szeretnék írni, az az edzéseim gyakorisága és intenzitása, mert már többektől kaptam kritikát, hogy túl sokat edzek és túl intenzíven. A vicc, hogy igazából olyanok kritizáltak, akik eddig egyszer sem futottak mellettem, nem jöttek el egyetlen erősítő edzésre, akikkel nem bringáztam egy métert sem, vagyis lényegében fogalmuk sincs arról, hogy ha kiposztolok például egy Runkeeper bringázást, akkor azt milyen körülmények között tekertem le. Ugyanígy fogalmuk sincs arról, bár szerintem már többször emlegettem, hogy milyen sport előéletem van, mikor mozogtam utoljára, mit sportoltam, mennyit, mennyi ideig. Nem tudják, hogy milyen állapotban van a keringésem, mennyire vagyok most edzett, hogy milyen pulzusokkal futok, mennyi a megnyugvási idő (ebből azért elég jól lehet következtetni az edzettségre), hogy az izmaim hogyan reagálnak a terhelésre, hogy az ízületeim mit bírnak, meddig lehet elvinni a terheléssel, ami még biztonságos, hogy mennyi pihenőnapot tartok és hogyan regenerálódok.

Igazából egyetlen, és rajta keresztül még két embert tartok hitelesnek ebben a témában. Igen, Ferit, aki bár nem edző, de 20 éves futómúltjának tapasztalataira és tudására támaszkodva másfél hónapja felajánlotta segítségét ahhoz, hogy le tudjam futni a kicsit könnyelműen (ezt is mindig hangsúlyozom) bevállalt Coca-Cola Testébresztő 5 kilométerét (és le is futottam), és ő az, aki végig tartotta is magát az ígéretéhez, és olyan edzéstervet talált ki, amely egyrészt következetesen követi a fizikai állapotomban való változást, másrészt egybevág a 40 perces szintidő által támasztott követelménynek.

Azt hiszem, hogy nem elég kifejezőek a szavak, ha azt mondom, hogy rengeteget segített, mert valójában kiengedte a palackból a szellemet, és kezdetben csak ő hitt abban, hogy képes vagyok átlépni a fejemben általam felállított gátat, majd pedig megtanított engem is hinni ebben. Meglett a szintidő, végül 41 perc 46 alatt futottam az 5 kilométert, és megbeszéltük, hogy futunk együtt tovább, újabb, reális célokat kitűzve. Így lett a következő cél a Riska minimaraton októberben, a Spar maraton keretein belül... De addig sok dolgom van, például az erősítés, a kritikus láb és törzsizmok fejlesztése és a fogyás.

Ferin keresztül két edzővel is kapcsolatba kerültem, egyikük Bartos Dávid triatlonista, másikuk Gadányi Bálint, akire ha először ránéz az ember, hajlamos azt gondolni, hogy aki ilyen ártatlanul tud mosolyogni, az nem lehet veszélyes. Azután kiadja a feladatot, mi meg izzadva és küszködve (igen, még a profik is szenvednek) pattogunk fel a lépcsőkön... És még nem jártam a core-edzésen... polifoam, patakpart, még több izzadás. Bálint amellett, hogy kemény feladatokat oszt, személyesen ügyel mindenkire az edzettségének megfelelő módon, és éppen csak addig tolja a határokat, amíg lehet. Profi, na...

Szóval azt gondolom, hogy aki nincs tisztában minden körülménnyel, nem tud reális képet alkotni rólam ahhoz, hogy kritikát fogalmazzon meg, pláne nem olyat, amellyel csupán az önbecsülésemet próbálja saját komfortzónájába, vagy az általa elképzelt szintre visszarángatni. Pontosan tudom, hogy veríték nélkül nincs előrelépés, no pain, no gain, ahogy a franciás műveltségű német mondaná... ám mindennél többet ér, hogy teljes kontroll alatt edzhetek, és ha túlzásba esnék, az edzőim szólnak rám. Például Ferivel megbeszélem, hogy milyen versenyekre mehetek, mi az, ami még túl sok nekem...

A kezdőknek, a kifogásokat gyártóknak, a fogyásról és életmódváltásról csak akadémiai szinten értekezőknek, és azoknak, akik esetleg vakon követnék az én edzéstervemet (ugye nincs ilyen a fedélzeten?), azt üzenem, hogy az élet a komfortzónán túl kezdődik. Szuper edzőkkel van szerencsém együtt dolgozni, gyertek el és csináljátok - hiszen ezek az edzések nyilvánosak -, de a saját tempótokban, a saját céljaitoknak megfelelően, saját preferenciáitok alapján. Az egész és a hozzá kapott segítség igazából azon múlik, hogy valójában mennyire akartok változtatni és egy szinttel feljebb lépni, talán egy teljesen új élet felé...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.