Az elmúlt egy-két hét történéseit tartalmazza ez a poszt, gondoltam összeszedem, mert mozgalmasra sikerült. Lesz benne Spartathlon-kihívás, meg szenvedés és örömködés is, a végére szerencsére visszaáll az egyensúly.

Az elmúlt két hét kicsit szomorkásra sikerült. Először megleptem magam egy új futócipővel, majd kétségeim támadtak a méretével kapcsolatban, mert túl nagynak találtam. Asics-ból eleve egy számmal nagyobb kell, ezt mondták is, de egy fél számon álltam le problémázni, és komolyan úgy tűnt, hogy nem fogom tudni szeretni őt. A szeretés csak akkor derült ki, amikor vissza kellett vinnem, mert egy egycentis részen elengedett a varrás az egyik csíknál. Most javítják, és addig a Saucony-ban futok, amit eddig imádtam. De most, hogy belekóstoltam az újba, merthogy hármat futottam benne, rájöttem, hogy már nem imádom szegény régit, amiről nem feltétlenül ő tehet, hanem inkább a lábam. Mindenesetre megközelítettem benne az 500 kilométert, és úgy terveztem, hogy egy darabig még párhuzamosan használom majd a két cipőt, de valószínűleg nem így lesz.

Egyébként, ha túlsúllyal fut az ember (lánya), akkor érdemes eleve stabil cipőt választani, de még érdemesebb elmenni egy lábállásmérésre, ahol kiderül, hogy milyen alátámasztású cipőre van szükség. Én is megfutottam ezt a kört, le se merem írni az eredményt, de nagyon kell a belső támaszos cipő, így be is határolódott, hogy miből választhatok.

Az új szerelmem...

A múlt héten kegyetlen kánikula volt, és csak akkor jöttem rá, hogy én is szenvedek, amikor egyik este edzés és munka után futva hazafelé vettem az irányt. Tudom, nem vagyok normális, de arra jöttem rá, hogy nekem a futás egy kicsit az önsanyargatásról is szól. Nem kifejezetten a fájdalomra utazok, de nem bánom, ha pillanatnyilag fáj (tudjátok, ez még mindig nem a rossz fájdalom), mert utána annyira jó érzés arra gondolni, hogy ismét megcsináltam. A Spartathlon-kihívásban azt vállaltam, hogy 10 nap alatt lefutom a verseny 246 kilométeres távjának a tizedét, ami vállalhatónak bizonyult, és mások is kedvet kaptak hozzá. Persze, az olyan kamikáze Terminátorok, mint Feri, le akarták futni az egészet, de később tartva a sérüléstől és attól, hogy veszélybe kerül az őszi maratonja, megállt 200-nál. Azért ez is elég durva táv, maxiriszpekt! 

Szóval úgy időzítettem, hogy az elején legalább minden másnap futok egy szigetkört, hogy ha később esetleg közbejön valami, könnyebb legyen teljesíteni a vállalást. Úgy alakult aztán, hogy egy 5,4 kilométeres etap az utolsó napra maradt. Ha a csütörtöki edzést Jucival a szigeten tartjuk, és nem pedig felmászunk a Citadellára, majd megnézzük a naplementét, és leereszkedünk, akkor futhattam volna egy utolsó szigetkört, és talán akkor még egy ráadás kör is belefért volna a tíz napba. Mivel Citadellára másztunk, ezért az utolsó szakasz az utolsó napra maradt, és reggel az ablakból szemlélve a szakadó esőt, komoly kihívásnak tűnt, hogy ebben az időben nekivágjak, és délután kettő, a határidő előtt teljesítsem, amit vállaltam.

Mivel aznap csak később mentem dolgozni, győzködni kezdtem magam, hogy - egy fél proteinszeletet leszámítva - olyan klasszul betartottam az édességmegvonást és a napi dalok éneklését, hogy kár lenne elszúrni azzal, hogy nem jön össze a 24,6 km. Eszembe jutott, hogy van ám esőkabátom, és reménykedni kezdtem, hogy a telefonom sem fog beázni, mivel ezt a szakaszt tényleg dokumentálni szeretném. Persze, amikor még úgy gondoltam, hogy én ma nem futok sehová, jól bereggeliztem rántottával, amit később egy kicsit meg is bántam.

Az eső hol elállt, hogy újra rákezdett, így inkább esőkabátban indultam neki, és elhatároztam, most nem kigyalogolok a Városligetig, hanem kifutok. A guglitérkép új funkciójával, a távolságméréssel rajzoltam egy útvonalat, és amikor láttam, hogy meglesz az öt kili, nekiindultam. 

Két tanulság vonható le a futásból, az egyik, hogy az esőkabát hülyeség nyáron. A Stefánián jártam, amikor éreztem, hogy valami hideg bizgeti a könyökömet. Leengedtem a karomat és vékony sugárban folyt ki a víz a kabátom ujjából. Először azt hittem, hogy beázott valahol, de hamar rájöttem, hogy izzadtság volt. Kicsit aggódni kezdtem, mert még csak nagyjából 2,5 kilométernél jártam és nem vittem magammal vizet, úgyhogy a Stefánia-Ajtósi Dürer sarkán inkább levettem a kabátomat, ha már meg kellett állnom a piros lámpánál. Nagyon jó döntés volt, azonnal jobban éreztem magam, és áldottam az eszemet, hogy technikai pólót vettem, mert az enyhe szélben és pamutpólóban tuti lett volna egy megfázás. Hazaérkezés után aztán jogosnak tűnt a folyadékveszteségen aggódás, mert a zuhany alatt kezdtem vacakul érezni magam, úgyhogy gyorsan kevertem egy izotóniás italt és lenyomtam. Jobban lettem és megfogadtam, hogy nyáron ha nem feltétlenül szükséges, és nincs hideg, nem veszek fel többet esőkabátot.

A másik tanulság az volt, amit Feri már jó ideje mondogat, hogy ha nincs oxigén, nincs tempó. Persze, kézenfekvő, én is tanultam anatómiát, de kicsit idiótán éreztem magam mindig, amikor nekiálltam fújtatni, hogy több oxigénhez jussak, és lejjebb vigyem a pulzusomat is. Most viszont, mivel senki nem volt körülöttem (jó egyedül futni!), bátran kísérleteztem, és úgy döntöttem, hogy most csak ezen az egy paraméteren fogok dolgozni. Azt kell mondjam, hogy talán rátaláltam arra a légzésre, ami nekem kell. Kicsit melós, és szerintem éppen csak hajszálnyival, de nagyobb az oxigénigényem, mint egy átlagos kórháznak, így kénytelen vagyok aktívan és intenzíven lélegezni.

Az első egy kilométerem általában azzal telik, hogy próbálok olyan tempót választani, amit később is bírok. Mivel az elején még pihent vagyok, általában 8 percben inkább kicsit felette futok, ami nekem sok, hiszen utána 9 perc fölé lassulok, mert elfáradok. Most fülest sem vittem magammal, mert nem akartam zenét hallgatni, a Runkeepert pedig már egy ideje egyáltalán nem hallgatom. Ezer méter után jött az ismerős érzés, hogy meg akarok állni. Egy-másfél kilométer között szoktam érezni, hogy igazából bemelegedtem (vagyis kevés a futás előtti bemelegítés), és ha ezen a ponton túllendülök és nem gyalogolok bele, akkor három-négy kilométerig nem szokott bajom lenni. Most viszont elkezdtem odafigyelni a légzésre, és nem éreztem, hogy annyira lassulnék. Utólag megnézve a részidőket, jól éreztem, egészen kiegyensúlyozott átlagokat futottam, bár sajnos nem egyben, mert két lámpánál is meg kellett állnom a zöldre várni, odafelé és hazafelé is. Nem akartam az időmet ezzel elszúrni, úgyhogy ilyenkor leállítottam a Runkeepert... nem tudom, hogy ez mennyire csalás, az igazság az, hogy jól jött a kis pihenő.

Utólag valahogy mindig megszépülnek az emlékek, úgyhogy szeretek mindig megjegyzést írni az edzésekhez a Runkeeperben, hogy később emlékezzek a jó és a kevésbé jó dolgokra. Most viszont emlékszem arra, hogy az utolsó, nagyjából 400 métert végigküzdöttem. Hihetetlen, hogy valóban mennyire beleégett az agyamba az 5,3 km, amit általában futni szoktam, mert minden méterért, amit efölött teljesítettem, meg kellett küzdeni. Kizártnak tartom, hogy azért, mert ennyire vagyok hitelesítve, vagy fizikailag ennyit bírok. Kötve hiszem, hogy ha le tudok futni 5 kilométert, akkor a 6 problémát jelentene. Meg is céloztam, de gondolhatjátok, mennyire kifutottam magam, ha a 6 kilihez hiányzó 300 métert már nem vállaltam be. Utólag azt gondolom, hogy meg kellett volna csinálni, és még keményebben akarni, és nem a Syma sarkát kellett volna megcélozni, hanem az autómosót, aztán meg a következő kapaszkodót kellett volna megkeresni és odavontatni magam. Nem ment, pedig ez a futás lehetett volna az első 6 kilométerem. Legközelebb ismét megpróbálom, de akkor ennyi voltam, egy méterrel sem több.

Szóval végre helyükre billentek a dolgok, és örülök, hogy futottam egy igazán jót, és nem a számokra gondolok. Most úgy érzem, hogy kezd visszatérni a lelkesedésem, ami jót tesz az októberi 7 kilométerre való felkészülésnek is, amivel kapcsolatban támadtak kétségeim az elmúlt hetekben...

Fussatok, mert futni jobb, mint nem futni! :-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.