Itt ülök a gép előtt az új futós sapkámban, és igen, még benne van az első 5 kilométeres versenyem nagyjából minden verítéke. Azon gondolkodom, hogy mit írjak az 5vös 5-ről, meg az élményeimről. A Minicittától eltérően most nagyon is izgultam a rajt előtt, bár azt már lassan kezdem elfogadni és elhinni, hogy tudok 5 kilométert futni, ráadásul olyan időkkel, amiről nagyjából egy hónapja még csak álmodtam. A 2014-es 5vös 5 km nekem az 5K versenye volt...

A rajt előtt beállítottam a Runkeepert, hogy 500 méterenként szóljon az időmről, és a biztonság kedvéért beállítottam az órámon a stoppert is, ha már edzőbá azt mondta, hogy a pulzusomat nem nézhetem, csak a légzésre figyeljek. Jó nagy baromság volt nem beállítani, hogy a megtett távot is mondja, de arra gondoltam, hogy majd számolom, meg úgyis lesznek kilométerjelzések... aha... hát pont azzal voltam elfoglalva, hogy a számolgassam az ötszázakat. Úgy másfél kilométernél már elvesztettem a fonalat, mert arra koncentráltam, hogy ne fussam el az elsőt, majd miután úgy gondoltam, hogy ezt sikerült teljesíteni. Na persze, a 8:22-es ezer mi, ha nem elfutás - tudom, edzőbá, szintidő. Majd ezen annyira meglepődtek a lábaim, hogy a második ezer már 9 perces lett, egyszerűen azért, mert nagyon fájt a lábszáram, és ezen a napi masszírozás és a három edzést követő egy nap pihenő sem segített. Mivel fogalmam sem volt róla, hogy mennyire sikerült kipihenni magam (én úgy éreztem, hogy megfelelően), próbáltam óvatosan nekivágni az első ezernek, de minden hiábavaló volt. Nagyjából már a második kanyarban az utolsó helyen döcögtem (ezek a mai fiatalok mit nem bírnak?!) és ezt a nem kicsit elveszett érzést még az is tetézte, hogy a lábam kezdte teljesen felmondani a szolgálatot. Egyszerűen úgy éreztem, hogy ha most nem állhatok meg, akkor egy csapat hazafelé tartó informatikusnak kell behúznia valami bokor alá (hogy ne legyek útban), és éjjel macskák vacsorája leszek.

Nagy nehezen átlendültem ezen a lábfájdalom dolgon (persze, mert ilyen hülye gondolatokkal szórakoztattam magam), és jöhetett a második kilométer. Nagyjából ez volt az a pont, ahol az élmezőny utolért, mert ők már a második kört futották, és két oldalról előztek. Ha nem jön egy-két jóérzésű fiú, akik nem sajnálva a levegőjüket (kevés volt nekik, jól hallottam) egy-egy hajrát el nem eresztenek, akkor ez lett volna az a pont, ahol egyszerűen dobok egy jobbost az autóm felé, persze csak ha megtalálom tehetetlen dühömben ejtett könnyeimen át - mert akkor aztán tényleg bőgtem volna. Mire odaértem a második körhöz a Magyar tudósok körútján, és láttam, hogy a mezőny jobbra fordul, nekem pedig még egyszer meg kell tennem ugyanazt a kört, eljött a második kétségbeesés pillanata.

Vincével beszélgettünk a verseny előtt, és jól megállapítottuk, hogy nem szeretjük az ismétlődő nyomvonalat, és most kézzel foghatóvá vált a rémálom. Talán az első kilométer emléke miatt, de a Pázmány Péter sétányon, a hosszú egyenesben jött el a következő holtpont. Itt már végleg teljesen egyedül futottam, és próbáltam nem arra gondolni, hogy ugyanazon a nyomvonalon megyek, ahol eddig küzdöttem a lábammal. A légzésem még egész jó volt, a második ezer 9:05 perces lett, lehet, hogy ezért is éreztem egyszer csak úgy, hogy kezdenek elmúlni a kínjaim, és tulajdonképpen ebben a tempóban most jó sokat tudnék futni. De amikor meghallottam, hogy visszacsúsztam 9 percre, kénytelen voltam elhagyni a komfortzónát és átlépni a szürkületibe...

Ismét ott voltam, ahol az eleje jobbra fordult, mikor én megkezdem a második kört, és láttam az ellenőrző ponton dekkoló lányok, meg a forgalmat irányító rendőr arcán a tanácstalanságot: jé, jön még egy... Nem voltam vicces kedvemben, így kifejezetten örültem, hogy sapkában futok, és inkább lehajtottam a fejem, hogy ne is lássak mást, csak magam előtt az utat. Pedig a híd lábánál annyira lelkesen szurkolt nekem egy lány, hogy magassarkú cipőjében még futott is mellettem egy kicsit...

És akkor jött az emelkedő. Nem is igazán emelkedő, mert inkább vicc, ennél enyhén nagyobbra is felfutottam már, de most nem örültem neki. Szaporáztam egy kicsit rövidebb lépésekkel, ahogy a múltkori edzésen tanultam, és már fent is voltam rajta. Azt hiszem itt mondtam az ellenőrző ponton ülő srácoknak, hogy záróbusz, ami nekik tetszett, én inkább keserű iróniának szántam. A következő sarkon, a Neumann János és a Hevesy György út sarkán egyszerűen nem tudtam, hogy merre kell menni, és ha nem készülök el teljesen az erőmmel, akkor azért sétálok bele, mert elbizonytalanodok. Nos, mindkettő megvolt, így kétségbeesetten próbáltam visszaemlékezni az útvonalra, és kockáztattam, amikor egyenesen továbbmentem a Bogdánfy út felé. Jó döntés volt, de a morálomon nem lendített, hogy itt már jöttek szembe olyan futók, akik célba értek, és rajtuk tényleg láttam a döbbenetet. Az sem segített, hogy amikor elfutottam mellettük, abbahagyták a beszélgetést.

A torkom ezen a ponton már teljesen kiszáradt, epekedve gondoltam a kulacsomban maradt fél korty izotóniás italra, ami ugyan édes, mint a bűn, és valószínűleg titokban ennek az ízén gyakorolt az összes elsőéves élelmiszeripari mérnökhallgató, de most egy cseppjéért bármire hajlandó lettem volna. A második eltévedési lehetőség a BEAC-pálya után jött, ahol egy jobbossal vitt vissza az útvonal az Infopark belsejébe, aha, a kék büfé felé. Az volt a szerencsém, hogy megláttam a távolból integető pályamunkásokat, úgyhogy nem volt mit tenni, a tétova lépésekből próbáltam ismét futólépést faragni.

Aztán felnéztem, hogy tényleg jó felé megyek-e, és a távolban megpillantottam Panferiket. Szigorú és nagyon fegyelmezett stílusában futott elém és ha kaptam volna levegőt, még el is tudtam volna mondani, hogy mennyire megörültem neki. Aztán megnézte az órámat és közölte, hogy tök jó időben vagyok. Nem sokáig örülhettem, mert az utolsó kilométerhez közeledtünk, és előre beígérte, hogy fájni fog. Nem fog, már fájt, az elejétől kezdve, és amikor a visszafordítót megcsináltuk, rákezdett: szedd rendbe a légzésedet, mélyeket lélegezz és nyomd meg egy kicsit, még egy kicsit, még... De hát én éppen össze akartam esni! De folyamatosan kaptam az instrukciókat (azért ezt a húzzon az oszlop dolgot még gyakorolni kell, de nem élesben), mert itt már a legkevésbé sem méltóságteljesen jeleztem, hogy mindjárt összeesek. Szerintem Sarapova simán sorban állhatna nálam egy továbbképzésért...

De edzőbá nem hagyott elgyengülni, és nagyon jólesett a pályamunkás lányok hangos biztatása is. Aztán kaptam az instrukciót: nézz fel, ott a cél. Felnéztem és tényleg ott volt, valahol a messzeségben. Ezen a ponton eszembe jutott, ahogy Petty Cicukkal bemelegítésként elkocogtunk eddig a pontig... micsoda pazarlás! A célkapu látványa egyébként nagyon ösztönző, úgyhogy itt már tényleg beleadtam mindent, ami még megmaradt. Edzőbá is rakta neki rendesen, folyamatosan biztatott, hogy mennyire jó idő lesz ebből (nem így éreztem, arra gondoltam, hogy csak azért mondja, hogy még ne essek össze), aztán egyszer csak mondta, hogy ott jönnek elém Ancsurék. Tényleg jöttek, köszi, csajok! Meg azt is mondta hogy nézzek fel, hogy a célfotón látszódjak, ne lehajtott fejjel fussak be. Itt már nem volt erőm röhögni se, de belül azért egy sheldoni kacaj csak megvolt. Aztán elkezdtek mindhárman tapsolni. Aztán azt hiszem még néhányan tapsoltak. Aztán hirtelen odaértem, és a célban ott álltak a többiek, és mindenki mosolygott, csak én küzdöttem a levegőért, de azt hiszem, egy cseppet sem szégyelltem magam, amiért teljesen utolsó lettem. Erre tulajdonképpen számítottam, arra nem gondoltam, hogy milyen lesz teljesen egyedül maradni majdnem 4 kilométeren át. Nem volt erőm semmire, csak szerettem volna lerogyni a fűbe, de túl messze volt. Kaptam az öleléseket és mindenki mosolygott, úgyhogy remegő kézzel megnéztem az utolsó kilométert: 7:26. Nem volt több kívánságom aznapra...

A célidő

Az eredeti cél a 40 perces 5 km, az 5vöst pedig edzőversenynek szántuk, hogy élesben is tudom-e hozni azt, amit edzésen már megközelítettem. Valójában amikor Feri legutóbb futott velem a Szigeten, 400 méter híján 5 kilométert, majd utána megmondta, hogy mennyi idő alatt abszolváltam, simán elbőgtem magam. Na jó, nem simán, mert kellett egy kis idő, míg leesett, hogy belőlem ilyen idők tudnak kijönni egy "kis" szakértő unszolásra, úgyhogy csak a kocsiban törött el a mécses, nagyjából húsz perccel később. Edzőbá meg közben egyéni rekordot futott 5 kilin (értitek, miután elfutott az edzésre, megküzdött velem, majd megfutotta a rekordot, utána pedig nyilván hazafutott, mindezt viharban)... Ez az én edzéseredményem: (ha megnézted, lapozz lejjebb, mert ki hinné, folytatódik. ;-)

Edzőbá edzéseredménye a pb-vel:

... és a versenyeredménye:

Hogy mi az 5K?

1. Kívánság. Még mindig a 40 perc, de inkább a 42 percet céloztuk meg, előre tisztázva, hogy semmi tragédia nem történik, ha nem lesz meg. Aztán a rajtnál 41 lett belőle, de arra gondoltam, hogy edzőbá milyen kis optimista, vagy nagyon bízik bennem. Szóval azt kívántam, hogy fussunk már, és tudjak mindent beletenni ebbe a futásba, mert ez nekem most fontos. 43 meg egy pici lett a nettó időm, de az utolsó ezer kárpótolt mindenért.

2. Kín. A fájdalom volt a legnehezebb. Tudom, megbeszéltük, nem fáj, csak másképp érzem, de fájt, a sípcsontom mellett belül valahol egy izom, amit nem érek el masszírozással, talán csak a pihentetés segít rajta, meg az alapos nyújtás. A nyavalygás semmiképp, ezért nem is forszíroztam, hogy előre szóljak, nem lesz űridő belőle. Lesz, ami lesz, csak ne fájna... Persze, mára szinte teljesen elmúlt.

3. Kétségbeesés. Nem biztos, hogy valaha fogok tájékozódási versenyeken indulni, mert én vagyok az, aki gps-szel is mindig eltéved, ahol ki van táblázva az út, ott meg még inkább. De a legkétségbeejtőbb mégis az volt, amikor egyedül futottam és egy pillanatra bevillant, hogy most kellene abbahagyni, mert ez ma nem jön ki belőlem. Nem ma, ma nem, nem, nem, nem...

4. Kitartás. Amikor a sok nem után helyreráztam a légzésemet és egy kicsit megnyugodva futottam a 9 percest, és tudtam, hogy ennél jobbat, többet kell adnom bele, de már nem gondoltam arra, hogy a vége fájni fog, csak meg akartam csinálni és hazaérni a nagy kék kapu alá. Akkor lettem egy kicsit jobban, amikor rájöttem hogy az ötből három kilométert már lenyomtam.

5. Küzdelem. A vége, az utolsó nagyon kemény kilométer, amit tényleg folyamatosan végigtoltam, lépésről-lépésre. Még most is azon gondolkodom, hogy honnan jött, és előtte miért nem jött ki. Tartaléknak nem nevezném, mert az összeset elhasználtam már jóval korábban. Ez már a tartalék tartaléka volt, és azt hiszem, bajban leszek, ha ezt egyedül kell mozgósítanom, mert nem lesz mellettem edzőbá, aki folyamatosan tuningol. De az egy másfajta küzdelem lesz. Végül hazaértem, mert azt már tudom, hogy egyszer mindennek vége, csak addig kell kibírni, utána már összeeshetek.

Nem, nem azért írtam meg, hogy ismét gratuláljatok, bár belátom, hogy ennyi kedvességet, szeretetet és őszinte biztatást talán még sohasem kaptam egyszerre. Rengeteg lendületet és energiát kapok tőletek, néha tisztára hősnek érzem magam, ami eléggé nárcisztikus dolog, belátom. Azért írtam meg, hogy emlékezzek, mert ha majd egyszer nagyszerű futó leszek, akkor sem akarom elfelejteni, hogy honnan indultam, hogy milyen nehéz volt az első ezer, majd a második... az ötödik, és minden ezres a maga idejében. Nem akarom elfelejteni, mert ha egyszer olyan szerencsés is leszek, hogy én segíthetek egy kezdő futónak, például adni egy kis lendületet, ugyanúgy emlékezni szeretnék rá, hogy ugyanebben a helyzetben én milyen kínokat álltam ki.

Köszönöm futópajtik, köszönöm, edzőbá!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.