A bánatevés korántsem annyira ritka jelenség, bár kívülállóként kijelenteni valakiről, hogy emiatt hízott meg, merészség. Viszont a kapcsolatban való súlygyarapodás nagyon jó jelzés és némi önismeret kell hozzá, hogy időben észrevegyük a jeleket.

Az egészséges és fitt test megőrzésének három kulcsa van, amelyet egy egyenlő oldalú háromszögként képzelek el, három csúcsában a lelki egyensúly, az étkezés és a mozgás áll. Mindegyik kapcsolatban áll mindegyikkel, de bármelyikre próbálnánk önmagában alapozni, vagyis a háromszöget bármelyik csúcsra próbáljuk állítani, eldől. Nem kell matematikusnak lenni, hogy megértsük az összefüggést. Még túlsúly sem kell hozzá, hogy kibillenjünk, ha csak a táplálkozásra, vagy önmagában bármelyik összetevőre alapozunk, a másik kettő hátrányt szenved, és így mi magunk is hátrányba kerülünk. Ha bármelyik nincs rendben, az húzhatja magával a többit is, és ismét csak borul az egyensúly.

Gyakori jelenség, hogy a túlsúly valamilyen lelki probléma miatt keletkezik. A jelenség nevet is kapott, ez a bánatevés. Ilyenkor legtöbbször és először nem tudatosan járunk a hűtőszekrényre, de már reggelitől kezdve elkezdjük kényeztetni magunkat, édes péksütik, cukros kávé, kakaó, majd ebédre jöhet valami laktató, utána természetesen édesség és kávé. Uzsonnára elég valami kis nassolni való, persze a délutáni kávé, akár tejszínhabbal, közben a csoki azért elő-elő figyel a fiókból. Este meg a közös vacsora, mitfőzzekdrágám?

Ez a kajamennyiség folyamatos éhséget jelez, de nem alkalmas arra, hogy a lelki éhséget csillapítsa, ezért igazából akármennyit is lehet enni, az éhség továbbra is folyamatos lesz. Szomorú állapot ez, főleg akkor, ha az illető nem veszi észre, hogy spirálba került, hiszen a kilók gyarapodásával a mozgékonyság is csökken, és jönnek a frusztrációk, amikor már nem lehet begombolni a nadrágot, a blúz gombjai között kivillan a frissen növesztett kis úszógumi.
A következő fokozat, amikor az egyébként még teljesen jó nadrágokat azért kell kidobni, mert a lábuk között kidörzsölődnek és egyszerűen elfogy az anyag, a blúzok és felsők anyaga praktikus okokból nyújtható, rugalmas anyagra változik, a cipők pedig szélesednek, ahogy terül szét a láb a nagyobb testsúly alatt. Egy idő után a magassarkú már szóba sem jöhet. A konfekció méreteket hamar hanyagolni lehet így, ám itthon az elérhető árú, és nem a nyugdíjas korosztály öltözködési ízléséhez igazított ruhafelhozatal még mindig siralmas. Az egy dolog, hogy a ruhatervezők a túlsúlyosokat valamiért csak alacsonynak és répa, vagy alma formájúnak tudják elképzelni, ezért mivel nekem például hosszú a lábam, a nadrág kérdés örök probléma, ha nem akarok tízezreket otthagyni egyetlen darabért.

Ezen a ponton aztán jön a próbafülkében való bőgés, és az a pillanat is, amikor az ember a tévé előtti zabálás közben megpillantja magát az elsötétülő képernyőben (ahogy Csernus doki is megírta), majd folytatja az evést. A tükör természetesen kerülendő, még jó, hogy a fürdőszobaiban csak vállig látszódok. Fotón szerepelni egyenesen az ördögtől való dolog (le ne fotózz, kiég a CCD), így a családi és egyéb összejöveteleken folyamatos a menekülés a fényképezőgép elől. Pedig a tényeken ez mit sem változtat, és ha a menekülés tudatos, akkor vajon miért nem tudatosodik az, hogy mitől nőtt az emberre az a több tíz kiló háj? Ebben is megvan az a bizonyos aha-pillanat, amit én inkább bassza-meg-pillanatnak hívok, mert sokkal őszintébb, amikor hirtelen, mint valami sugallat bevillan és ráébred az ember, hogy ez így nem mehet tovább.

Nekem már elmúlt a fotófóbiám és mosolyogva tudok futni (is) ;-)

Azt hiszem, hogy minden jól működő kapcsolatban a felek fejlődnek, optimális esetben ugyanabban a tempóban. Teljesen mindegy, hogy milyen ütemben, míg ez is közös, de az alapvető, hogy egy irányba haladjanak, mert ha bármelyikük is lemarad, vagy ami még rosszabb, érdektelen lesz, a másik fokozatosan magára marad. Olyan hiányokat idéz ez elő, amit tudat alatt kompenzálni kezd. A tudatalattiságot úgy értem természetesen, hogy nem fogalmazódik meg benne, hogy magányos vagyok, ezért keresek valami hobbit, vagy rosszabb esetben szülök egy-két gyereket (magamnak). A tudatos pasimegfogás és gyerekszülés egyébként megérne egy külön posztot, bár ebben nem igazán érzem magam kompetensnek, hiszen én nem szültem. Pedig akkor lenne mire fogni az elhízást... ;-)

Az evés nagyon alapvető igény, mondhatni a Maslow-piramis legalja. És más értelemben is a legalja. Döbbenetes mennyiségű kalóriát lehet belezsúfolni egy napba, mindezt észrevétlenül, legalja minőségű ételekkel. Amelyeket egyébként nem kellene megenni, és nem is azért eszik sokan, mert nem telik többre. Ezeket hívom felesleges és üres kalóriáknak. Ez még a jó minőségűből is pazarlás. Tudom, hogy ez a pont vitára ad alkalmat, hiszen gyakori kifogásként hallom, hogy egészségesen étkezni drága mulatság. Ebben van igazság, de hacsak nem valamilyen speciális étrendet választunk, mint például a paleo, és mondjuk a kenyeret sem iktatjuk ki (ahogy én tettem), akkor idényzöldségekkel el lehet lavírozni, vagy akár előre is lehet otthon tartósítani, mélyhűteni, a téli hónapokra. Ha valaki nem tud lemondani az édességről, vannak egészen egyszerű, zabból készült édességek... Ez is megérne egy külön posztot, bár én nem tartom magam nagy felfedező konyhatündérnek, de azért tudok főzni... Nem, nem alakulok gasztrobloggá. :-P Inkább hallgassatok zenét...

Szóval van az a pont, amikor az ember felfedezi, hogy valami nagyon nincs rendjén, ilyenkor visszagondol az elmúlt pár évre, és megpróbálja sorra venni, hogy hol csúszhatott félre a dolog. Ha sikerül, sőt, önmagában az a tény, hogy elindul egy kis gondolatfoszlány, már alkalmas arra, hogy végleges változások következzenek be, hiszen, ha egy problémát tudatosítunk, akkor már lehet és kötelező változtatni rajta. 

Ez a nagy felismerések, érzelmek, viharok, bőgések, veszekedések, szakítások és találkozások időszaka. Nem szabad tőle menekülni, félni pedig még annyira sem. Egyszerűen azt gondolom, hogy jobb egyedül, vagy egy kicsit fasírtban, mint a társas magányban. Minden változás jó, és nem történik semmi ok nélkül. Ha valami rossz, meg lehet javítani, ha mindenki akarja. Ha nem, akkor el kell engedni. Tipikus jelenség egyébként, amikor az egyik fél önmagára talál, a párja pedig áll döbbenten és nem érti, hogy miért, honnan jött ez a változás. Pedig a változás ugyanúgy az ő szeme előtt is zajlott, más kérdés, hogy nem vette észre, így sokkot kap. Nem szeretném kijelenteni, hogy többnyire a nők azok, akik egy kapcsolatot felborítanak az ilyen felismerések miatt, bár a statisztikák szerint a válások többségét a nők kezdeményezik. Ez viszont nem jelenti azt, hogy minden felismerés válással ér véget, azok pedig főleg nem, ahol bármelyik fél inkább a csendes szenvedést és haldoklást választja tudatosan, vagy tudat alatt... De a rossz dolgokat, vagy egy kapcsolat felbomlását is meg és túl kell élni, meg kell gyászolni, majd el kell engedni.
A minap Bálinttal beszélgettünk a túlsúlyról és nagyon találóan úgy fogalmazott, hogy olyan, mintha egy másik lány ülne a nyakamban és vele kellene egész nap sétálnom. Ez tökéletesen igaz a problémákra is, amelyeket naphosszat magunkkal hurcolunk. Régi, megtörtént eseményeket, amelyeken már nem tudunk változtatni és amelyek folyamatosan mérgezik lelkünket és testünket. A negatív és megváltoztathatatlan dolgok elengedése ugyanolyan felszabadító, mint a kézzel foghatóvá alakításuktól, vagyis a túlsúlytól való megszabadulás. 

Nem véletlen, hogy manapság mindenhonnan a tudatosság szót sulykolják, mert szerintem is ez a fő motívum. Én sokáig nem voltam tudatos, így nem tudtam, hogy mit akarok tanulni, mit akarok kezdeni magammal (ennek is megvannak az okai, talán egyszer elmesélem, de nem vidám történet), igazából azt hiszem, csak meg akartam úszni döntéseket, és egy darabig sikerült is, de nagy árat fizettem érte. Tudatosnak lenni ajánlott, sőt kötelező, testileg, lelkileg egyaránt. Ér könyveket olvasni, vagy a vészben segítséget kérni pszichológustól, önvizsgálatot tartani, meditálni, imádkozni, helyükre pakolni a dolgokat, őrült újdonságokat kipróbálni, felszabadulni, új életet kezdeni.

Sohasem késő, de az idő véges. Nézz magadra és ha kifogásokat sorolsz, rossz úton vagy. Ha megvan, hogy elhíztál, évek óta nem mozogtál, hogy tulajdonképpen boldogtalan vagy, évek óta semmi jó sem történt veled (ez biztos?), csak a negatív dolgok és emberek találnak meg, akkor a megoldást magadban kell keresned. Hiszek benne (és tapasztalom), hogy a vonzások is hasonlóságok alapján dőlnek el, és mindig az adott lelki állapotnak megfelelő dolgok történnek velünk. Nem véletlen, ha csak a negatív dolgokat veszed észre, ha nehezen, vagy egyáltalán nem tudod megélni a napi apró örömöket, ha csukott szemmel, vagy szemlesütve, a talajt bámulva jársz, mintha ott se lennél, akkor a külvilág is így fog kezelni.

A végére jöjjön az egyik kedvenc idézetem Popper Pétertől: 

"Nem szabad elfelejteni, hogy minden félelem, szorongás, keserűség - hívás, s ugyanígy a derű, a jókedv és a bizakodás is. S amit következetesen hívsz, az végül odajön hozzád." 

Hívjátok a változást, a jó dolgokat és megtörténnek a csodák! :-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.