Az a helyzet, hogy ezt a bejegyzést még tegnap kellett volna megírnom, de aztán inkább beszélgetéssel töltöttem az estét. Tegnap még tudtam egy kicsit örülni a K&H Minimaraton váltós időmnek, ma már ez nem egyértelmű.

Nem részletezem, miért nem vagyok ma felhőtlenül boldog, de úgy érzem, hogy lesz egy beszélgetésem ezzel kapcsolatban. A futás nem volt egyszerű, pedig csak két kilométerről van szó. Most, ezen a ponton szeretném jelezni, hogy aki készül rátenyerelni a beszóló gombra, inkább lazítson.

Váltóban futottunk, Csillával és Mártival, fejenként két kilométer volt a táv. A bandázásnál még fesztelen voltam és jókedvű, főleg, hogy mi voltunk az első versenyszám, 9:30-kor rajtolt a váltó első embere, így még annyira nem volt meleg, és tömeg sem, aminek egészen őszintén tudtam örülni. Ebben a formában még nem futottam váltót, ezért kicsit izgultam, hogy hogyan találjuk meg a váltózónát, hogy hova kell állni, hogy futásnál egymást hogyan találjuk meg, számolgattam az időt, hogy mennyit kell bemelegítés után várni a váltásra, stb. Aztán kiderült, hogy nagyon kevesen neveztünk erre a számra, és főleg gyerekek, fiatalok között fogunk futni (akik villámgyorsak, hurrá). Mivel én voltam a befutóember, ez több, mint fél óra várakozást jelentett, minimális bemelegítés után. Merthogy annyit szürmögtünk a fel-alá sétálással, hogy ez lényegében kimaradt, bár azért igyekeztem valami minimál verziót előadni már a váltózónában, de ezt inkább nem nevezném melegítésnek. A ligetbe gyalog mentem, ez jó volt egyébként, próbálok ilyenkor feszes tempót tartani, hogy egy kicsit átmozgassam magam.

Pénteken futottam a szigeten, ahogy szoktam, el az elejét, és előtte alaposan bemelegítettem, de Orsi késett egy kicsit az edzésről, így a több mint fél óra várakozás alatt érzésre el is múlt a melegítés hatása, bár azért igyekeztem mozogni. Futás után alaposan lenyújtottam állva és ülve/fekve is, és itthon masszíroztam is a lábamat, megvolt a magnézium-kalcium is, vasárnap mégis éreztem, hogy hátul a combom eléggé feszül. Aggódtam emiatt, és igyekeztem átmozgatni, de nem jártam sikerrel. Szerencsére futás közben azután nem éreztem, hogy fájna, és végül is mára meg is szűnt a probléma.

A váltás egyébként úgy zajlik, hogy a rajtszám szerint kijelölt, kordonnal és szalaggal lezárt zónákba kell beállni és lesni, hogy mikor érkezik a csapattag. A célkapu után meg kell tenni még nagyjából 20-30 métert a zónáig, addigra a váltóember bebújik a szalag alatt a pályára, hogy át tudja venni a botot és már indulhat is. Ez azt is jelenti, hogy az előző futó idejét addig mérik, míg áthalad a célkapun, és a kapu, meg a váltózóna közötti szakaszt még futva kellene megtenni, mert az óra nem áll meg, így a célkapu-váltózóna időt a következő ember idejéhez mérik. Ezt csak azért mondom, hogy aki az időre hajt, szóljon a váltóemberének, hogy a célkapu után nincs sétálás, ott még pálya van és futás. Nálunk persze ez egyáltalán nem számított, főleg, hogy megint a záróbusszal kergetőztünk. 

A futással kapcsolatban Márti miatt nem aggódtam, de Csilla nem futott mostanában túl sokat (=egyáltalán nem futott), és amikor meghívtuk a váltóba, még azt gondoltam, hogy majd belehúz. De a munkája miatt csak csoportos órákra járt, így azt hiszem, hogy jogosan aggódtam, hogy mennyire fogja bírni. Biztattam az elején, és azt hiszem, hogy meg is tett minden tőle telhetőt, de nekem nagyon nem tett jót lelkileg, hogy a célegyenesben a záróbringás kíséretében pillantottam meg. A helyzet az, hogy a Coca-Cola óta én sem futottam sokat, Feri pont ráhibázott, hogy 15 kili volt az össztáv, de lehet, hogy ő már korábban összeszámolta, így bár le nem becsültem a távot, azt gondoltam, hogy nem lesz problémám, ha be tudok tartani minden utasítást.

Szóval Csilla kifutotta magát, én pedig bekattanva a záróbringástól, kezemben a váltóbottal elrohantam a liget felé. Rajt/célzónát pont a macskaköves részre építették az 56-osok terén, és emiatt akkor nem voltam, utólag kicsit hisztis vagyok, mert a laza kis bokaszalagjaimmal marhára észnél kellett lenni, hogy a féltalpnyi lyukak valamelyikébe bele ne lépjek, mert akkor jó időre vége lehetett volna a futásomnak. Tudom, terepversenyekről nem is álmodom, és nem lehet minden verseny előtt aszfaltozni, mint a Tour előtt, de azért szóltam mindenkinek, hogy nézzen a lába elé.

A Városliget már ismerős terep, ezért nem is csodálkoztam, amikor megnéztem a pályakijelölést, hogy az Olof Palme sétányon oda-vissza kell megmászni az emelkedőket. Értitek, emelkedők, nekem ezek még azok... De mégsem ezzel volt gondom, hanem azzal, hogy annyira elfutottam az elejét, hogy a Zichy Mihály út sarkára érve (nagyjából 500-nál) már a légzésemmel kellett bajlódnom. A verseny előtt abban maradtunk Ferivel, hogy kikapcsolom a Runkeeper hangját, és nem nézem a pulzusomat sem, mert felesleges, érzésre fussak 8:20-8:30-as átlagot. De látszik, hogy nem tudok érzésre futni, mert az első ötszázon annyira a szívemre vettem, hogy megint tök utolsó vagyok, hogy majdnem elbőgtem magam, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy egy kutyának odadobom a váltóbotot, én meg elszaladok (haha, értitek, elszaladok) a másik irányba.

A záróbringás fiú, aki amúgy nagyon kedves volt (ha jól emlékszem, Daninak hívják), próbált biztatni, és készségesen nevetett a béna poénjaimon, meg a félhangos káromkodáson. Viszont mivel nem dugtam be a fülemet, kiválóan hallottam a beszélgetéseket, amit a szervezők egymással folytattak arról, hogy én vagyok az utolsó futó, nem jön több, lehet lezárni, átrendezni a pályát. Egy kilinél jött a fordító, és komolyan megörültem neki, hogy nem kell egészen elfutni a Városligeti körútig, így legalább az emelkedőt nem kell teljesen megmászni. Mire visszaértem a Zichy sarkára, sikerült összeszedni magam, de annyira izzadtam, hogy a felületes szemlélődőknek úgy tűnhetett, hogy sírok. Valójában a zsír sírt, én meg szorgalmasan törölgettem magam, így jár, aki nem megint nem vette fel a sapkáját...

Lelkileg eléggé meggyötörve érkeztem vissza a célhoz, a szpíker szorgalmasan mondta, hogy a PSSZ csapat a célegyenesben, de akkor nekem már mindegy volt, mert teljesen kifutottam magam, meg is kellett kapaszkodnom, hogy egy kicsit levegőhöz jussak. Utólag nem bánok semmit, mert megvan a megcsináltam érzés, de ezt a futást nem büszkén írom fel a #40_for_40 projekt kilométerei közé, annak ellenére, hogy pb lett a 8 perces átlaggal.

Nem tudom, hogy most miért is vagyok egy kicsit elkenődve (de tudom), talán a verseny utáni taktikai beszélgetés nem tett jót. Az biztos, hogy most kiderült, a Runkeeper szövegelése megakaszt, ahogy anno megakasztott a 2 perc futás/1 perc séta az edzéstervben. Mert egyszerűen nem tudtam túllépni rajta, ahogy azon sem tudok, amikor a RK bemondja 500-nál (vagy ahova éppen beállítom), hogy milyen átlaggal futok. Itt szokott kiderülni ugyanis, hogy elfutom az elejét és bár ekkor még nem érzem, hogy nem fogom bírni, mégis behúzom a féket, és túlzottan visszalassulok.

Ennek nem azért van jelentősége, mert most, ezen a ponton az órával versenyzek, hanem azért, mert ez konkrétan gátol abban, hogy azt tudjam futni, ami bennem van az adott pillanatban. Nem annyira, hogy belehaljak, hanem csak annyira, hogy egészséges körülmények között megfussam, amit tudok. Mert eddig többször kiderült, hogy valamilyen gátat mindig le kellett győznöm, ami rendszerint bennem épült fel, vagy külső behatásra, vagy saját magam által. És ez most tényleg nem verseny, csak szeretnék a céljaim felé tartani...

Így állok most a #40_for _40 projekttel, vagyis azzal a tervemmel, hogy 40. születésnapomig 40 kilométert teljesítsek versenyeken:

Minicittá: 3,2 km
5vös5: 5 km
Tárnoki Tófutás: 2,7 km
CC Testébresztő: 5 km
Európa Sport és Egészség Napja: 3,6 km
K&H Minimaraton váltó: 2 km

Összesen: 21,5 km

Ezt mérte a Runkeeper, bár mivel az útvonal nem volt pontos, belenyúltam, így lett az első km teljesen irrális. Eredetileg 7:30 volt az átlag, a második kilométer pedig 8:30 körüli.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.