Naná, hogy a futásra gondolok, jobban mondva arra a futás-gyaloglás hibridre, amit már nagyképűen futásként emlegetek. A minap a Minicitta csoportban felmerült a téma, hogy ki mire gondol edzés közben. Nagyon érdekes volt olvasni a különböző verziókat, a hozzászólók túlnyomó többségének vannak olyan gondolatai, hogy mikor lesz már vége, mit keresek én itt, jöjjön már a híd/kút/sarok/vakondtúrás... ki meddig szakaszol edzésnél. Bennem is szoktak ilyen gondolatok felmerülni, például a Runkeepert szoktam kedvesen biztatni, hogy ugyan jelezze már az egy percet, hogy visszapattinthassam a tüdőmet és a lábamat a helyére. Ennél azonban keményebb ellenállás is fel szokott merülni, ami szerintem már komoly mélységekbe taszítja a sportembert a demotiválció ragadós mocsarában...

Az edzés teljesen kikapcsol, igazából attól a pillanattól kezdve, hogy megtettem az első lépést. Gondolom ez még a kosárlabdázós időkből való, mert ott annyira kellett összpontosítani, hogy ha egy pillanatra elbambultam, máris fejbe nyomtak a labdával, vagy hirtelen másik térfélen találtam magam, mint ahol a játék folyt. A futás/gyaloglás egy érdekes, meditatív állapotot képes előidézni, és úgy tapasztaltam, hogy már ezeken a kis nyúlfarknyi távokon belül is, amit mostanában teljesítek. Ilyenkor is megvan az edzés ritmusa, és értem, hogy sokan miért nem szeretnek zenét hallgatni közben. Miközben küzdök, elkerülnek a napi gondolatok, a problémák, nem agyalok, és ha előtte volt, még a rosszkedvem is elmúlik. Ilyenkor semmi más nem érdekel, csak az, hogy ott vagyok (végre!), hasítok előre, esetleg szól a fülemben a zene, vagy hallgatom a madárcsicsergést. Egyszerűen élvezem, hogy mozgok, hogy megtettem egy újabb lépést a célom felé, és minek rontanám el olyan gondolatokkal, amik csak hátráltatnak. Részben ennek a következménye a hazafelé sétáláskori vigyorgós fázis.

Az utóbbi időkben nagyon érzékeny lettem arra, ha a közelemben negatív ember bukkan fel, bár ez számomra is meglepő, hiszen volt olyan lehúzós-mocsaras időszaka az életemnek, amikor én is meglehetősen negatívan gondolkodtam, és így is kommunikáltam. Ez nem azt jelenti, hogy most kizárólag csillámló pinkben látom a világot, és mindig felhőtlenül jó a kedvem, hiszen a gondolatok előjele és a hangulat nem keverendő össze. Ér rosszkedvűnek lenni, de kötelező pozitívan gondolkodni, mert csak ezek a gondolatok képesek előre vinni. Ezért nem is értem, illetve értem, de elfogadni nem tudom, ha valaki saját magát szidja, azokat a dolgokat ismételgetve magának, amit éppenséggel elengednie kellene.

Ilyen például: "Áááhh, én már csak ilyen dagi/ügyetlen/lassú/antisport maradok!", vagy "Na, ezt én soha nem tudom lefutni/megmászni/felemelni/megülni!" Persze, a kajával kapcsolatban lefogadom, hogy nem merül fel ilyen gondolat: "Fúúú, ezt a hat darab franciakrémest tuti nem tudom letolni...' Persze azért megpróbálja, és előbb-utóbb sikerül is. Van egy jó hírem, a lefutás, megmászás, felemelés, megülés is sikerülni fog, csak ugyanúgy akarni kell, ahogy a krémesek befalását.

Ha valaki csak a szavakat olvassa, és teljesen szkeptikusan áll a kérdéshez, most jól kiröhög, hogy na, megint egy gondolatnakteremtőerejevan megmondóember, és lapoz egyet a "Hogyan préseljünk háromezer-nyolcszáz kilokalóriát egy szelet sütibe" című gasztroblogra. Lelke rajta! Van olyan sors is, amit az ember magának nehezít meg, igazából azt gondolom, hogy létezik jó pár olyan (vagy mind ilyen?) szegmense az életünknek, ami a mi választásunkon és akaratunkon múlik.

Nyilvánvaló, hogy ha nem vagyok azon az edzettségi szinten, hogy kétszer körbefussam a szigetet (de nemsokára leszek, hahaha!), akkor hiába koncentrálok rá feszülten, akkor is kipucsulok valahol a táv vége előtt, hiszen fizikailag még nem vagyok rá képes. De ha biztatom, ha jó és pozitív gondolatokkal foglalom le magam, sokkal könnyebbnek érzem az edzést, mintha olyanokon gondolkodnék, hogy miért nem értem már el a vakondtúrást, hogy miért nincs már vége ennek az egésznek, mit keresek itt (ha nem tudod, akkor nagy a baj), miért fogytam két hét alatt csak 3 kilót, amikor én a háromszorosát akartam...

Az egésznek szerintem az a kulcsa, hogy nem a vakondtúrás jön hozzám, hanem én megyek felé. Vagyis, ha azon gyötrődnék, hogy mikor jön már, akkor nem azzal lennék elfoglalva, hogy tulajdonképpen a saját teljesítményem és akaratom kell ahhoz, hogy elérjem a vakondtúrást, vagyis magamon kívül (=nem befolyásolható) helyezem a megoldást, ami az, hogy nekem kell elmenni a vakondtúrásig. Ez csak rajtam áll. Meg az is, hogy közben magam előtt tolok-e egy egész ruhásszekrénnyi negatív gondolatot, ami teljes súlyával ellenem dolgozik.

Persze, annak okába most nem szeretnék belemerülni, hogy miért is ostorozzák magukat sokan, hogy miért nem tudnak egy kicsit kedvesebbek lenni magukhoz (és másokhoz), mert ez némileg nagyobb kereteket kíván, de sok köze van hozzá az önmagunk elfogadásának és szeretésének.

Szóval, ha véletlenül rossz passzban vagyok, görcsöl a vádlim, fáj a lábam, úgy érzem, hogy nem fog menni, akkor felteszem magamnak a kérdést: miért ne menne? Átöltöztem (hurkák szűk ruhákba préselve), eljöttem edzeni (felszálltam a szűk ruhákba préselt hurkáimmal a buszra/villamosra/metróra/repülőre), elindultam és megtettem az első lépéseket (I'm on the highway to hell)... akkor végül is, a dolog nagyján már túl vagyok, vagyis már csak meg kell tenni a távot. Akkor minek is nyavalyogjak? :-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.