Mint ahogy mostanra sokan értesültetek róla, a szombati 2. Samsung Úszófesztivál után, a mezőnyön végigsöprő fertőzéshez volt szerencsém nekem is. Ezzel kapcsolatban, és úgy általában a nyavalygással kapcsolatban kavarog bennem néhány - szerencsére most már csak - gondolat, amelyet szeretnék megosztani veletek.

Azt hiszem, hogy mindenki másba kapaszkodik bele, amikor teljesíteni szeretne valamilyen távot, kihívást, egyebet. Teljesen mindegy, hogy mi az, a lényeg, hogy motiváló, erőt és pozitív energiát adó dolog legyen, mert így sokkal könnyebb. (Ennél nyilván jóval többről van szó, nem csupán motiváló dolgokról, hanem akarásról is, de ebbe most ne menjünk bele, mert a pszichológia csak érdekel, de nem értek hozzá.) Ezért is mondják, hogy fejben dől el, amit van, aki elhisz, és sikerrel alkalmaz, megél, teljesít, van aki meg kritikusan fogad.
Abban megegyezhetünk, hogy mostanra szinte közhellyé használt lett ez a kijelentés (bár még mindig nagyon igaz), és talán túl általános is, ezért én inkább azt mondanám, hogy benned dől el. Mert ez nem csupán a fejről és arról szól, ami abban van, hanem a lélekről, az alaptermészetről, a beállítottságról, és ezzel kapcsolatban jelen helyzetben nem egy emberfeletti teljesítményről, vagy "csupán" a bennünk rejlő lehetőségek maradéktalan kiaknázásáról beszélek, hanem egy bizonyos helyzetre adott reakciókról is.

Ha jól ismerem magam, akkor az alaptermészetem pozitív beállítottságú, és közvetlen, nyitott vagyok, aki sok és sokféle emberrel képes kapcsolatot teremteni. (Na, most elárultam a gyenge pontjaimat. :-D) Ez talán így nem nagyképűség, hiszen ezzel nem dicsérgetem magam, sok más ember is ilyen, vannak szintén pozitívak, de kevésbé nyitottak, vannak magukba fordulók, és még sokfélék, de ettől nem lesz senki jobb, vagy rosszabb, csak más.

Miközben az elmúlt napokban itthon vergődtem és előfordult, hogy még nyöszörögtem is hozzá, azon gondolkodtam, hogy most tudnék-e pozitív bejegyzést írni erről a helyzetről, vagy tele lenne nyavalygással, önsajnálattal, és sajnáltatással. Hogy le tudnám-e írni, hogy mennyire rossz most nekem, mert nem tudok elmenni futni, úszni és bringázni sem, vagy igazából a puszta levés is kínnal tölt el és ha felállok, majdnem össze is csuklok. De aztán ahogy múlt a java, eszembe jutott, hogy rápattanok a mérlegre és lám, meg is volt a pozitív vége a dolognak, megszabadultam két kilótól. Persze, ez így csúsztatás, mert hiszen ez az a két kiló, amit folyadékban veszítettem, és ami veszélyes is lehet, és amit folyadékban mostanra vissza is pótoltam, de akkor sem jutott eszembe ennél rosszabb dolog. Kicsit próbáltam duzzogni, hogy miért nem mehetek már kedden edzésre, de közben tudtam, éreztem (és elfogadtam Feritől és Dávidtól), hogy még nem vagyok alkalmas rá fizikailag...

Nyöszörögtem, de nem tudtam nyavalyogni, és nem azért, mert fejben mindig olyan kurva erős vagyok. Volt idő, amikor sokat panaszkodtam másoknak, tulajdonképpen talán azt várva, hogy ők oldják meg helyettem a problémáimat, de szerencsére ez az időszak elmúlt, és nagyon remélem, hogy nem is tér vissza. Vannak jobb és rosszabb időszakok, amikor nem érzem magam olyan jól, de már nem akarom magamon kívül helyezni a problémáimat, nem bízom másokra, hogy cipeljék helyettem. Elutasítóból befogadó lettem, és megtanultam átértékelni, átélni, a hasznomra fordítani helyzeteket és energiákat.

Ehhez sok olyan élmény kellett, amit szó szerint át kellett vészelnem, volt közöttük halálközeli is. Például ilyen volt a Lágymányosi-hídon előttem nagyjából 20 méterrel a levegőbe repülő, majd az útra visszaeső és azt majdnem teljesen eltorlaszoló karambolozó autók, miközben én motorral száguldottam (nem gyorshajtva, csak közel voltak) feléjük, nagyjából védhetetlen helyzetben. Vagy a 4 fokos szakadó havas eső a Magas-Alpokban, Grenoble felé, miután indulás előtt kiraktam az összes esőálló és meleg cuccomat a táskámból, hogy beférjen a haverom által rendelt alkatrész. És ekkor még félúton sem jártunk, mert utána Villach-ig kellett még motorozni az októberi őszben, szakadó esőben, át a hegyeken, miközben a Fréjus-hágót már lezárták, mert havazott, miközben azt beszéltük meg, hogy Velencénél találkozunk.

Vagy az olyan túrák, amikor húsz motorral, szakadó esőben mentünk több száz kilométeren át és úgy tűnt, soha nem akar elállni, és közben fogynak a kanyarok alattunk, amin függőlegesben tötyörgés helyett fülig kellett volna döntenünk. Vagy az 50 fok meleg a bukósisakomban, miközben szomjas vagyok, a vizem elfogyott és sehol egy kút, vagy bolt. Vagy a 24 órás motoros maratonok, amikor valóban 24 órát vezettem és úgy éjjel 1-től már azt sem tudtam, hogy merre járunk, csak követjük az itinert, és körülöttünk minden vak sötét, de a csapattársaim ott vannak és húzzuk egymást.
Vagy életem egyetlen bringás maraton élménye 50 kilométeren a Bükkben, amit 2 hónap bringázás után végigtekertem, pedig volt benne kaptató, ahol leszálltam tolni, sziklás lejtő, amit a mai napig nem tudom, hogy hogyan abszolváltam. Vagy amikor az egyetlen használható nyomon haladó bringás csaj megállt előttem megigazítani az övtáskáját, én viszont nem tudtam megállni és bringával együtt szaltóztam egyet előre. Fél évig fájt a combomon az izomzúzódás, a vérömleny a csípőmtől a térdemig ért, de megütöttem a hátamat, a vállamat és a levegővétel is fájt... Ha jól emlékszem, akkor nevettem, azon, hogy az arcomba lógtak a szilvák a fáról és az jutott eszembe, hogy milyen jó volna most enni belőlük... miközben levegőért kapkodtam, mert a tüdőm is kapott egy jó nagy ütést, miután félig a hátamra érkeztem.

Előfordul, hogy eltörik, elreped, felhasad, fáj, legszívesebben sírnék és sírok is. Nem vagyok én sem mindenható, vagy irongirl, akiről lepattan a penge, és ki tudja, mit kell majd még átélnem. De az ilyen helyzetek megerősítenek abban, hogy sok mindent ki lehet bírni, még akkor is, ha abban a pillanatban nagyon rossz, mert úgysem tudok rajta változtatni. Meggyőződésem, hogy ér gyengének lenni. Ér a földön fekve sírni, vagy eléhezve a járdaszegélyen ülve segítséget hívni, belekapaszkodni valakibe, vagy azt mondani, hogy belátom, ennyi vagyok, ma többre nem telik. Ér átélni, megélni, befogadni és elengedni a rossz dolgokat is. Vannak ésszerű döntések és vannak szívből jövők. De mindegyikből tanulni és építkezni kell, mindegyik ütéstől egy kicsit mindig erősebb leszek, egy kicsit tapasztaltabb, remélem bölcsebb is. Egyszer mindennek, még a rossz dolgoknak is vége lesz, és ez a tudat rengeteg erőt tud adni ahhoz, hogy kibírjam, még az adott helyzetben kiszolgáltatott, gyenge és elesett is vagyok. Ezért van, hogy főleg pozitív posztokat olvashattok tőlem, még akkor is, ha maga az esemény, amiről írok, negatív.

"A fájdalom vitathatatlan. A szenvedés választható."

Ezt a videót Trost Ádám barátom vágta és közösen készítettük az egyik Alpok-túránkról. Nagyjából 3 ezer kilométer, Ausztria, Svájc, Olaszország és Szlovénia hágóin át... Örök emlék, ezen a túrán is rengeteget tanultam és tapasztaltam. :-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.