Nehéz erről a témáról úgy írni, hogy ne tűnjek papírsárkánynak (tudjátok, akinek nagy az arca, és belekap a szél), de ugyanakkor motiváló legyen, és hűen adja vissza a valóságot. Életem első olyan versenye, amelyre önként neveztem, a 29. Telekom Vivicittá 3,2 kilométeres távja, vagyis a Minicittá volt. Erre a versenyre készültünk egy 10 hetes edzésterv segítségével, amelyet Monspart Sarolta (ezer köszönet érte!) állított össze nekünk. Bár idén februárban kezdtünk közösen futkározni a Margitszigeten, és csak néhány edzést hagytam ki, azt is leginkább halaszthatatlan munka miatt, egy hét pedig nátha miatt maradt ki. És hogy miért volt izgalmas a verseny, a hajtás után elmesélem...

A futás előtt többen nekem szegezték a kérdést, hogy izgulok-e. Teljesen őszintén mondhatom, hogy nem izgultam, de egyben el is gondolkodtam, hogy miért nem érzem a szokásos vizsgadrukk szorítást, miért nem kényszermozgok, járkálok fel-alá reszkető végtagokkal, stb. Azt hiszem, hogy azért nem izgultam, mert - hülyén hangzik -, de úgy éreztem, hogy már azzal, hogy beneveztem, megtettem az ennyi edzés után (a 10 hét nagyon kevés szinte nulláról) elvárható maximumot. Ahhoz képest, hogy be sem akartam nevezni, vagy legalábbis valahová a gyaloglás és a családi futás 800 métere közé taksáltam a tudásomat, és úgy gondoltam, hogy nem égetem magam azzal, hogy a táv nagy részét gyalog teszem meg. A rajt előtt negyed órával azért megtalált a mehetnék, és piszkáltam a többieket, hogy induljunk már a rajthoz. Mintha nem maradna nekünk hely... :-D

photo 1.JPG

Csilla futópajtival

 

Győzött a bulifaktor, és Csilla futópajtival való konzultálás után úgy döntöttem, hogy inkább a csapattal maradok, és majd szépen egymás mellett ledöcögjük-sétáljuk a távot. Aki gyorsabb, edzésen is gyorsabb, ők majd lefutják egyben, én meg nagy lány vagyok, egyedül is visszatalálok a DK-zászlóhoz. Azért megkérdeztem Csillát, hogy mérjük-e az időt, mert az edzésterv végén még mindig a 2 perc futás, 2 perc séta kombinációnál tartottunk, ahelyett, hogy 45 percet futottunk volna jólesően, ahogy Saci néni jóindulatúan feltételezte rólunk. :-D Csilla csak mosolyogva vonogatta a vállát, és abban maradtunk, hogy majd lesz valahogy. Nem is dugtam be a fülest, csak elindítottam a Runkeepert, de utólag nem is bántam.

A rajt előtti hangulatcunamiban vigyorogva álltam, integettem, meg hullámoztam a tömeggel, de belül azon gondolkodtam, hogy mi a tök lesz, ha annyit sem tudok futni egyben, hogy elérjem a visszafordítót, amivel egyúttal eltűnök a szurkoló tömeg szeme elől, majd nem tudom végigfutni a célegyenest, ami több, mint a sziget fele, az utolsó 500 méteren végigkordonozva és nézőkkel kidekorálva. Hát leég a pofámról a bőr (meg a zsír, hehe). Aztán elrajtoltunk, és komolyan megörültem, amikor a visszafordítóban lelassult a tömeg, és néhány méter erejéig sétára váltott, mert az elején annyira húztak a gyorsabb futók, hogy úgy éreztem, ebből hamarosan megállás lesz.

A budai oldalon azután jött a tülekedés, és ekkor bántam meg, hogy a rajt előtt türelmetlen voltam, mert sokkal hátrébb kellett volna állnunk. Előre tudom, hogy a későbbi versenyeken rohadtul fog zavarni a hátulról jövők tülekedése. Nem értem, hogy ha gyorsabb, akkor miért nem áll előrébb a rajtnál, egyébként meg egyszerűen tudatlan és nincs tisztában azzal, hogy nem illik ráordítani az előtte küzdőre, hogy engedj el, majd utána úgy kerülni ki, hogy gyakorlatilag fellöki. Egy nem időméréses távon...

Mire a strandot megkerültük, szerencsére széthúzódott a tömeg, a rohanók elrohantak, én meg még mindig futottam. Megállás nélkül, szépen nyugisan, egyre jobban beálló vádlival. Csilla mellettem intervallumozott (futott és gyalogolt :-), és jól jellemzi a sebességemet, hogy gyalogolva simán utolért. Aztán jött megint a visszafordító, és a kiszalagozott, majd a kordonos szakasz. Ekkorra a légzésem kellemesen stabilizálódott, néztem is a pulzusomat, 165 fölé nem engedtem, a lassúba is inkább belelassítottam, próbáltam légzéssel is lassítani, és elszántan bámultam magam előtt az utat (kizárólag azért, nehogy kitörjem a nyakamat egy úthibán - ez történelmileg jelentőségteljes, mert a legelső szigeti gyalogláson, hazafelé sétálva akkorát zakóztam, hogy a barátnőm nem tudott felsegíteni, annyira röhögött).

 

photo 3_2.JPG

Taky trollkodik a rajtnál :-D

 

Én viszont most nem röhögtem, mert ahogy előrenéztem és megláttam a célkapukat, két dolgot éreztem. Az egyik, hogy szeretnék egy hideg körtés sör társaságában elterülni egy nyugágyban, a másik, hogy ha beledöglök is, de nem állok meg a cél előtt. Itt már kellemesen sok hely volt körülöttem, bár kissé zavart, hogy az egyik sporttárs mindig akkor váltott futásra, amikor utolértem, majd mivel nem bírta a tempót ismét sétált, majd újra futott. Lehet, hogy emiatt lett a 3. kilométer a leggyorsabb (értitek, 10 másodperccel :-D), pedig úgy éreztem, hogy folyamatosan lassulok. Ekkorra annyira befordultam, hogy alig hallottam meg a DK-s sporttársak biztatását, nem sokkal utána pedig az Egyensúlyom csapata állt a kordon mögött, és tényleg véletlenül hallottam meg, hogy kiabálnak. Ancsur fotómasinájának kattogását viszont hallottam, és arra gondoltam, hogy hű, mi lesz ebből, most készülnek a kompromittáló fotók, és rá kell majd jönnöm, hogy amit felülről látok magamból, az köszönőviszonyban sincs azzal, amit a világ lát belőlem. A fotókat megnézve valóban, a látványom felér egy ipari környezetszennyezéssel, asszem eddig szerencsém volt, hogy a grínpísz nem akart visszatuszkolni valami tengerbe...

Talán az utolsó szakasz volt a legnehezebb. Ugye megvan az érzés, amikor elindulsz a szigeten az atlétikai centrum hátsó kapujától, és a szigetcsúcsot megkerülve az emelkedőn már zihálsz, de mivel egy csomó futó onnan indul, oda érkezik, a melegítő-nyújtó kollégák között kényszered van úgy elfutni, mintha éppen olimpiai rekordot döntenél, de legalábbis nem akarnád oxigénsátor után könyörögve, négykézláb elhagyni a futókört...

Szóval itt meg már azért nem álltam le, mert egyszer futottam 400 métert egyben, és tudtam, hogy megy. Ahogy ment az előző majdnem 3 kilométer is, pedig az elsőnél még csak szerettem volna lefutni egyben, másfél körül arra gondoltam, hogy már megvan a fele, kettőnél meg azt mondogattam, hogy már kettőt lenyomtam, már _tudom_, hogy tudok ennyit futni egyben, akkor a maradék is menni fog. Egy nyomorult kilométer, meg még egy elhanyagolhatóan kicsi a teljes távhoz képest. Mondjuk az elhanyagolhatóan kicsit szerettem volna inkább lapos kúszásban megtenni, de ott meg már néztek egy csomóan. Az sem segített a küzdésben, hogy láttam az út szélén ájultan heverő fiút, aki akkor tért magához, és már szirénázva jött érte a mentő. :-(

Itt egy kicsit megrettentem, hogy vajon lesz-e időm leülni a padkára, ha úgy érzem, hogy hirtelen kollabálni támadna kedvem, de gyors öndiagnosztika után éreztem, hogy jól vagyok, meglesz, csak nem szabad kapkodni. Úgyhogy nem kapkodva bedöcögtem a célba, és tulajdonképpen nagyon boldog voltam, mert egyben lefutottam, legalábbis nem saját szándékból sétáltam bele az elején. Ez a 3,2 km eddig űrtávnak tűnt, és bár annak idején egy edzésen ennek többszörösét futottuk időre, most mégis "csak" ennyiért küzdök, ennyinek örülök, és kis lépésekkel haladok.

Tessék, ez a Runkeeper mérése. A rajtnál akkor indítottam, amikor elindult az eleje, mert nem akartam a rajtvonalon elszórni a telefont, miközben az övtáskámba próbálom betenni.

 

 Vannak tanulságok is...

Az egyik, hogy bár szentül meg voltam róla győződve, hogy közelítek a helyes technikához, legalábbis nem sarokra érkezem... de, sarokra érkezem, és valószínűleg azért nem fáj (még) a térdem, mert rövideket lépek. Gyönyörűen látszik a fotókon (köszönet érte Juditnak és Ancsurnak), mennyire szarul lépek. Ezen dolgozni kell, és lehet, hogy az a megoldás, hogy levideózzuk egymást futás közben...

A másik, hogy amit kezdőként magadról gondolsz, valószínűleg távol áll a valóságtól. Ez minden irányban értendő, akár a kilókra, a teljesítményre, oda-vissza. Például nem gondoltam, hogy a 3,2 egyben lefutható, mert edzésen meg sem próbáltam megközelíteni. Vagyis kell valaki, aki hozzáértő szemmel megnéz és azt mondja, hogy képes vagy rá, benned van, ezt tedd, hogy elérd.

A harmadik, hogy a kishitűség nem visz előre. Reális célokat kell kitűzni, vagyis ha van 50 kg feleslegem és fél éve mozgok, nem fogok benevezni a Balboára, mert belepusztulok. De fél év gyaloglás és három hónap kocogás után benevezhetek egy nem szintidős versenyre, és ha nem futom le egyben, akkor sem történik semmi, de ha lefutom, akkor meg örülök, és egy picit emelem a tétet. Vagyis már van reális célom, és tudom mihez tartani magam.

Fejben dől el. Komolyan. Amint először ráérzel erre és megtapasztalod, tudni fogod, hogy így van. Ha valamit akarsz, eléred. Akkor is ezt mondanám, ha belegyalogoltam volna a háromkettőbe. Ha nem mondasz magadnak olyanokat, amivel csak rombolod az önértékelésedet, visszahúzod magad, ha nem destruktív vagy (én ezt úgysem tudom, ehhez még kövér/lassú/pattanásos/büdös lábú vagyok), akkor már megtetted az első lépést.
Tévedés azt hinni, hogy mindenki másnak elsőre, felkészülés nélkül megy, és elsőre fasza félmaraton időt fut, nem zihál, nem küzd, virágillatút izzad, és nem sír ott, ahol senki sem látja. Dehogynem, sőt, az zokog csak igazán, aki akar valamit, és annyira akarja, hogy ésszel végiggondolja mit akar elérni, és ésszel végigmegy addig a pontig az odáig vezető úton, majd újabb pontot talál magának és utána addig megy el. De mindeközben tudja, hogy képes rá, mert látja a megtett utat és elhiszi, hogy képes rá. Hiszen már megcsinálta. Ez nem önhittség, az önhittség az, amikor olyan célt tűzöl ki, amit azon az edzettségi szinten fizikailag még nem vagy képes elérni, de elhiszed magadnak, hogy menni fog, ezért belevágsz, majd jobb esetben a záróbusz, rosszabb esetben a mentő szed össze. Vagy csak az önbecsülésed dől romba azzal, hogy feladod...

banner1.jpg

Nem a cucc teszi a futót. Nem attól leszel futó, hogy elrohansz és vásárolsz. Ennek folyománya, hogy ha nincs futócuccod, akkor is futhatsz, gyalogolhatsz. Egyetlen dolog kell hozzá, és ezt vedd szigorúan: egy jó cipő. Ennek beszerzésére futóboltot ajánlok, olyat, ahol szakértő eladó segít, és akár cipőválasztás előtt talpnyomást is mér, mert így biztosan a fizikai adottságaidnak, a lábállásodnak megfelelő cipőd lesz, amelyben élvezni fogod a mozgást. Szerintem az a jó cipő, amit úgy tudsz viselni, mintha rádöntötték volna. Feltétlenül vegyél legalább két pár futózoknit is mellé, mert ha rossz a zoknid, kellemetlen vízhólyagok hátráltatnak majd, és ki fogod hagyni az edzést.
Ha nincs szexi tapadós futónacid, technikai pólód, füles kulacsod, meg uv-színű övtáskád, meg okostelefonod, meg mp3-lejátszód és nem kísérnek katonai műholdak, akkor is vágj bele. Gyalogolni bármiben lehet, vegyél fel egy széthordott nacit és egy pólót, amiért nem kár, ha teleizzadod, és kezdd el. Minden más csak kifogás. :-)

És végül: ne hagyd abba! :-)

*** Nagyon hálás vagyok a biztatásért, a tanácsokért, a szurkolásért, a kedves szavakért, amit a verseny előtt és azóta is kapok. Köszönet a pozitív energiáért és a lelkesedésért, amit a csapatomtól kaptam, nélkülük biztosan nem sikerült volna! <3

Zene hozzá...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://gyalogkorte.blog.hu/api/trackback/id/tr276022362

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása